A második világháború már véget ért az európai hadszíntéren 1945 nyarára, de Ázsiában még nem. Japán hallani sem akart a megadásról, a háttérben teljesíthetetlen feltételeket szabott a fegyverletételre. Az Egyesült Államok haditervei elkészültek a távol-keleti szigetország lerohanására, s vállalt kötelezettségének megfelelően a Szovjetunió is készen állt harcba szállni az ázsiai fronton. Amerikában attól tartottak, hogy hatalmas véráldozattal, egyes becslések szerint akár egymilliós emberveszteséggel járt volna a Japán elleni szárazföldi invázió, s akár hosszú évekig is elhúzódhattak volna a harcok.
Washington kezében viszont már ott volt a félelmetes hatóerejű, új fegyver, s ezt vetették be a japán militarizmus megfékezésére, a háború lerövidítésére. A Fehér Házban Harry S. Truman hozta meg a végső döntést. Az elnök utólag is mindig úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg, amit tett, s hasonló körülmények között ismét ugyanúgy cselekedne. Hirosima és Nagaszaki azonban szörnyű árat fizetett. Máig örök mementóként szolgálnak, a békevágy, a háborús pusztítás elutasítását jelképező városokká váltak.
Az első kísérleti nukleáris robbantást 1945. július 16-án hajtották végre Új-Mexikóban, az Alamogordo melletti Trinitiben. A Manhattan-tervként ismert atomprogram működött, a Los Alamos-i titkos laboratóriumban Robert Oppenheimer és csapata (köztük legendás magyar tudósok) teljesítette küldetését. Nem sokkal a főpróba után a nukleáris fegyvert élesben vetették be. A hirosimai és a nagaszaki atomcsapás ugyanakkor a maga nemében szintén kockázatos kísérlet volt, a két bombának – Kisfiú (Little Boy) és Kövér ember (Fat Man) néven vonultak be a világtörténelembe – első alkalommal kellett nagy magasságban, a levegőben felrobbannia. Két különböző töltetet, két különböző technikát alkalmaztak. A Hirosimára ledobott bomba 235-ös dúsított urániumot tartalmazott, maghasadásból nyerte hatalmas energiáját, míg a Nagaszakira ledobott magfúziós bomba töltete 239-es plutónium volt.
Komoly kihívást jelentett már a bombák célba juttatása is. Az amerikai légierőnél 1944 végén hozták létre Utahban, a Wendover légibázison az 519-es harci csoportot, azzal a megbízatással, hogy dolgozzák ki az atombombák szállításának és ledobásának módját. Paul W. Tibbets ezredes vezette a csoportot, legalább ötven próbabombázást hajtottak végre Utah és Idaho elhagyatott vidékein. Végül a csendes-óceáni Tinian szigetéről szálltak fel a B-29-es bombázók. Tibbets volt a pilótája az első gépnek, amely Hirosima fölé repült, a repülőt édesanyjáról nevezte el. Az Enola Gay bombázót csupán öt évtized elteltével állították ki először a washingtoni Air and Space múzeumban. Nagaszakira a Bockscar nevű gépről dobták le a bombát.
Eredetileg öt japán várost választottak ki. Truman, aki Fraklin D. Roosevelt elnöktől „örökölte” a Manhattan-tervet, kifejezetten azt kérte, hogy a célpontok kimondotan katonai jellegűek, hadiipari jelentőségű települések legyenek. Az amerikai hadvezetés maximalizálni akarta a minden korábbinál pusztítóbb, új fegyver okozta sokkhatást, így – miközben a hagyományos légicsapások előtt szórólapokon szólították fel a helyi lakosságot a városok elhagyására – a két atombomba ledobása előtt szándékosan elmaradt az evakulási felhívás. Az öt célpont közé került egyébkét Japán régi fővárosa is. A visszaemlékezések szerint Kiotót pompás épületegyütteseivel, kertjeivel, történelmi emlékeivel egy hadügyi államtitkár, Henry L. Stimson mentette meg. Stimson Kiotóban töltötte a nászútját, s azóta csodálta pagodái szépségét.
Egészen Truman elnökig elment, hogy közbenjárjon, vegyék le a várost a listáról. Az időjárásnak köszönhette megmenekülését a másodikként kiválasztott célpont, Kokura. A városnál ugyanis augusztus 9-én épp felhős volt az idő, ráadásul a helyi acélművek dolgozói pakurát égettek, így sűrű füst borította az eget. A bombázó különítmény – több gép is kísérte a beélesített robbanószerkezetet – ezért továbbrepült a pótlólagos célpont, Nagaszaki felé.
Hirosima várában parancsnoki központ működött, onnan irányították a Japán déli részét védő, mintegy 400 ezres hadsereget, emellett utánpótlási bázisként, jelentős kikötőként, kommunikációs központként is szolgált a háború előtt mintegy 380 ezres iparváros. Tinian szigetéről hat óra hosszat tartott odáig az út. Az Enola Gay két másik repülő kíséretében érkezett, jó látási viszonyok között. Helyi idő szerint reggel 8 óra 15 perckor dobták le a mintegy 64 kilónyi urániumot tartalmazó, négy tonnás bombát 9400 méterről. 44 másodperc zuhanás után, mintegy 600 méter magasságban következett be a detonáció, az amerikai bombázó addigra már több mint 18 kilométer távolságban járt.
Vakító fényjelenségről számoltak be a szemtanúk, kékesfehér tűzgolyóról, néhány másodperc elteltével erős lökéshullámok követték a detonációt. A robbanás 16 kilotonna TNT erejének felelt meg. Mintegy másfél-két kilométeres körben szinte minden megsemmisült. 70-80 ezer ember azonnal életét veszítette, közülük 20 ezren lehettek katonák, ám az áldozatok többsége civil volt. 1945 végéig a sugárfertőzés miatt mintegy 140 ezerre nőtt a halálos áldozatok száma (1985-ig további 65 ezren haltak meg az atomtámadáshoz köthető betegségekben). Hirosima épületeinek 70 százaléka összeomlott, leégett, csak néhány földrengésbiztos betonépület váza maradt épségben, így a nagy iparcsarnoké, amely alig 150 méterre állt a robbanás epicentrumától. Ma ez a hirosimai békepark szimbolikus központja, az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
Nagaszaki, Japán déli részének legnagyobb kikötővárosa korábban már több kisebb amerikai bombázást átvészelt. Négy nagy ipari üzem, hajógyárak, fegyvergyár, acélmű foglalkoztatta a lakosság 90 százalékát. Mintegy 260 ezren tartózkodhattak a városban a plutóniumbomba ledobásakor. Tinianból hajnalban indultak a gépek, Kokura felől helyi idő szerint 10 óra 53 körül értek Nagaszaki fölé, 11 óra 01-kor oldották ki a bombát. A Fat Man 47 másodperc elteltével, mintegy 1600 méter magasságban robbant. A plutóniumrobbanást nem követte tűzgolyó, ám a detonáció az Urakami-völgy térségében mérhetetlen pusztítást végzett, noha a hegyek a település nagyobbik részét megvédték a legrosszabbtól.
A robbanás 21 kilotonna TNT-nek megfelelő erejű volt. A bombát szállító Bockscar repülőnek már alig volt üzemanyaga, éppen csak elért az akkor már amerikai kézben lévő Okinava szigetéig. Nagaszakiban 39 ezren azonnal életüket veszítették, 1945 végéig mintegy 70 ezren, 1985-ig további 24 ezren haltak meg. Hat nappal később, augusztus 15-én Hirohito császár rádióbeszédben jelentette be, hogy Japán feltétel nélkül leteszi a fegyvert, a megadásról szóló hivatalos okmányt Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter írta alá a USS Missouri anyahajó fedélzetén 1945. szeptember 2-án.
Tokió német hírszerzési forrásokból egyébként tudhatott az amerikai atombomba létezéséről, sőt Japán maga is folytatott kezdetleges atomkutatásokat, ám közelébe sem jutottak a maghasadás megoldásának. Jónéhány történész úgy véli, hogy az amerikai hadvezetés a két atomfegyver bevetésével – persze Tokió legyőzésének szándéka mellett – az akkor még szövetséges Szovjetuniónak is demonstrálni akarta katonai erejét. Az oroszok pár év késéssel, 1949 augusztusában hajtották végre első kísérleti atomrobbantásukat, ezzel elkezdődött a nukleáris fegyverkezési verseny. A világ nukleáris készletei jelenleg mintegy 150 ezer hirosimai bomba robbanóerejét teszik ki.
Hirosima és Nagaszaki tragédiája korántsem csupán történelem, hatása máig él, s nagyban befolyásolja, hogy a japán közvélemény nyugtalansággal szemléli, hogy Abe Sinzo kormányfő a második világháború után született japán békealkotmány átírására törekszik. Abe lezárná ezt a korszakot, s az a célja, hogy hazája fegyveres erői a jövőben vállaljanak hangsúlyosabb szerepet nemzetközi katonai akciókban. Abe idén a washingtoni kongresszus két háza előtt mondott beszédében igyekezett eloszlatni a szomszédállamok aggodalmait is, „mély sajnálkozását” fejezte ki azért, amit Japán a második világháború idején az ázsiai népek ellen elkövetett, de a Kína és Dél-Korea által várt kifejezett bocsánatkérés elmaradt.
Az Egyesült Államok és Japán ma stratégiai szövetségesek, s sokan úgy gondolják, eljött az ideje, hogy amerikai elnök is ellátogasson Hirosimába és Nagaszakiba. A mostani évforduló előtt több mint tízezren sürgették ezt Barack Obamához küldött e-mail üzenetben. Néhány éve Jimmy Carter - már volt elnökként - fejet hajtott az atomtámadások áldozatai előtt. Tavaly a volt elnök, John F. Kennedy lánya, Caroline, a jelenlegi tokiói amerikai nagykövet vett részt a hirosimai emlékünepségen. Barack Obama még 2009-ben, a nukleáris fegyverektől mentes világ vízióját felvázoló prágai beszédében ígéretet tett arra, hogy felkeresi Hirosimát és Nagaszakit, s bár ez eddig elmaradt, Abe idei washingtoni útja kapcsán a Fehér Ház jelezte: Obama második hivatali idejében még sor kerülhet a látogatásra.
