Egyre több hír érkezik arról, hogy a KLIK (Klebelsberg Iskolafenntartó Központ) diszfunkcionális. Nem tudja kifizetni az iskolák gázszámláit, villanyszámláit. Olyan embereket nevez ki intézményvezetőnek, akiket sem a tantestület, sem a szülői közösség nem fogad el. A KLIK-ről maga szülőanyja, az azóta leváltott Hoffmann Rózsa is azt nyilatkozta, hogy ez így bizony problematikus.
Annak idején arra hivatkoztak, hogy az önkormányzati tulajdonban levő iskolák pedagógusai közül a szegényebb önkormányzatok által alkalmazott tanárok nem mindig kapták meg idejében a fizetésüket. Ezért létrehoztak egy központi intézményt, ezt a bizonyos KLIK-et. De ahhoz, hogy minden tanár rendben megkapja a fizetését, szükség van egy nagy, monstre, központi intézményre? Arra, amiről az EMMI vizsgálata bizonyította be, hogy képtelen megfelelően irányítani a számtalan települési iskolát egy budapesti központból? A rendszerváltáskor az elképzelés az volt, hogy bárki tarthasson fenn iskolát, ha megfelel az akkreditációs követelményeknek és teljesíti a nemzeti alaptanterv követelményeit, ezért szektorsemleges finanszírozásra van szükség. Eredetileg tehát minden iskolafenntartó kapott az odajáró gyerekek után egy normatív összeget, ami az iskoláztatási költségek 80 százalékát fedezte. A többit a fenntartónak (vállalatnak, egyháznak, magánalapítványnak, szülői közösségnek) kellett hozzátenni, de hogy az iskolafenntartó önkormányzatok ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, bizonyos adóbevételeket - például az iparűzési adóból származó bevételeket - az állam kifejezetten azért hagyta az önkormányzatoknál, hogy ebből a hiányzó 20 százalékot finanszírozni tudják. Az az önkormányzat pedig, amelyik ennek ellenére sem tudta kigazdálkodni az iskola fenntartásához összeget (például azért, mert a faluban csupa munkanélküli élt), pályázhatott egy központi alaphoz segítségért.
Ez egy jól működő és demokratikus konstrukció volt, de már az első MDF-kormány elkezdte nyesegetni. Újabb és újabb kötelezettségeket írtak elő az iskolafenntartóknak törvényi szinten. Például emelniük kellett a tanárok fizetését, a normatívát viszont évről évre csökkentették. Úgyhogy a történet végén az a helyzet állt elő, hogy a normatíva nem 80, hanem csak 40 százalékát fedezte az iskoláztatási kiadásoknak, de a rendszer mégsem omlott össze, mert az önkormányzatok zöme inkább nem épített járdát, nem fejlesztett csatornahálózatot és közvilágítást, de az iskola működtetéséhez szükséges összegeket előteremtette.
Amikor az első problémák mégis kiütköztek - a nagyon szegény falvak önkormányzatai csak késve tudták kifizetni a pedagógusbéreket -, nyilvánvalóvá vált, mi a megoldás: vissza kell emelni a normatíva értékét 80 százalékra. Nem ez történt, hanem államosították az iskolákat. Egyetlen központi iskolafenntartóba, a KLIK-be tömörítették őket, majd elkezdték kivonni a pénzt a közoktatásból. (Külön kérdés, miért éppen Klebelsberg Kunóról nevezték el ezt az intézményt. Korábban dualizmuskori államférfiakról neveztek el projekteket: Wekerléről, Széll Kálmánról, ez volt az első eset, hogy a Horthy-rendszer egyik politikusát választották jelképül. Klebelsbergnek valóban voltak érdemei, de munkásságának súlyos árnyoldalai is vannak. Lépjünk tovább, ez csak jelkép, szimbólum, még ha sokatmondó is.)
Mi történt? Elvették a tantestületek pedagógiai és gazdasági önállóságát, az iskolavezetést megfosztották az intézkedési lehetőségeitől, központi tantervet szabtak az iskolákra, tehát lefokozták ezeket a korábban önálló gazdasági és szellemi műhelyeket „oktatás-végrehajtási intézménnyé”, cserébe anyagi biztonságot kínáltak nekik.
Az, hogy az állam garantálni kívánja a pedagógusok fizetését és az iskolák működőképességét, helyes és támogatható törekvés, bár lett volna ennek egyszerűbb és demokratikusabb útja is, mint a KLIK létrehozása. Az, hogy központi tanterveket és központilag legyártott tankönyveket tettek kötelezővé, már problematikusabb döntés, hiszen minden iskola, minden osztály, minden gyerek egyéni pedagógiai programot igényel, de színvonalasan összeállított, modern és képességfejlesztő tananyag, illetve egyedi pedagógiai programok engedélyezése esetén ennek az alkunak a mérlege éppenséggel akár pozitív is lehetne. Az embernek mondjuk elsőként az jut eszébe, hogy kihagyták a tantervből Tamási Áront és bevették Nyírő Józsefet, Wass Albertet, tehát fenntartásaink lehetnek a színvonalat illetően, de tételezzük fel, hogy ez korrigálható.
A fő baj az, hogy a KLIK létrehozása óta eltelt idő bizonyítja: nem működik az alku. Kérdéses a finanszírozás biztonsága, és kérdéses a központi irányítás színvonala is. Újra kellene gondolni ezt az alkut. Társadalmi, nemzeti érdek a kreativitásra épülő, a korszerű tudást közvetítő, független és segítőkész személyiséget nevelő oktatási rendszer. Ha túllépünk az ideológiai szempontokon, és a szakmai megfontolásokból indulunk ki, akkor okkal várhatnánk el, hogy kezdődjön végre érdemi társadalmi párbeszéd arról, mit tanítsunk, hogyan, milyen iskolarendszerben.
Feltéve, ha azt akarjuk, hogy működjön a dolog.