Az Európai Unió aggódik a török-kurd békefolyamat miatt, s annak folytatására szólította fel a török kormányt, az Egyesült Államok viszont nagyon csendes, mivel másfél hét óta használhatja a török légitámaszpontokat az Iszlám Állam (IS) állásai elleni bevetésekre. Washington szolidaritását fejezte ki Törökországgal, csakúgy, mint a NATO.
A békefolyamat zsákutcába került. Talán hosszú évekre. Majdnem ugyanott tartunk, mint a kilencvenes években, amikor a PKK szinte naponta hajtott végre merényleteket és szabotázsakciókat az ország déli részén. Pedig két éve még azt gondolhattuk, hogy az lesz az igazi áttörés éve a török-kurd viszonyban. A béke kulcsa, úgy látszott, Abdullah Öcalan lesz, aki 1978-ban alapította meg a Kurd Munkáspártot.
A PKK kezdetei
1984-ben a PKK fegyveres felkelést indított az ankarai kormányzat ellen a kurd függetlenségért. Öcalan Szíriában élt, majd számos más országban bukkant fel, mígnem 1999-ben a török titkosszolgálat a CIA és a Moszad segítségével elfogta. Öcalant azóta is a Márvány-tengeren lévő börtönszigeten, Imraliban tartják fogva. Ezer katona ügyel rá mindmáig.
1993-ban a PKK körülbelül 900 támadást hajtott végre Törökország területén. A szervezet azonban saját honfitársai ellen is brutálisan lépett fel. Több mint ezer alkalommal fordult elő, hogy lerohantak egyes falvakat, mert meg akarták büntetni az ott élőket, akik szerintük együttműködtek a török hatóságokkal. Több régióban lényegében saját államot hoztak létre, amelyet teljesen elszigeteltek a külvilágtól.
A török hadsereggel szembeni vereségek hatására azonban ez a szám 1995-re kevesebb mint 200-ra csökkent. A PKK ellen mind hatékonyabban lépett fel a török katonaság. A Kurd Munkáspárt ezzel együtt egyre kevesebb ellenállást tudott tanúsítani. Ekkor kezdett tudatosulni a munkáspárti vezetőkben, hogy nem lehetnek képesek megnyerni a háborút, esélyük sincs legyőzni a török haderőt, s kikiáltani a kurd függetlenséget.
A kurdok európai és amerikai lobbitevékenységgel próbálták ellensúlyozni a hadszíntéren elszenvedett vereségeket. Washingtonban nem kecsegtette sok siker a diplomáciai erőfeszítéseket, hiszen az Egyesült Államok számára Törökország fontos atlanti szövetséges. Akadtak ugyanakkor európai parlamenti képviselők, illetve nem kormányzati szervezetek, amelyek hajlandóak lettek volna felkarolni a kurd ügyet. Ehhez kapcsolódik, hogy az Európai Unióbeli kurd diaszpóra nem jelentéktelen. Egyes becslések szerint mintegy 800 ezer kurd él Németországban, 150 ezer Franciaországban, 80000-100000 Svédországban és 250 ezer Nagy-Britannia területén.
Lassú megbékélés
Miután a kurdok belátták, esélyük sincs a török katonai túlerővel szemben, a szervezetet ráadásul lefejezték az amolyan szektavezérnek tekintett Öcalan elfogásával, úgy látszott, 1999-ben nyugvópontra került a konfliktus. A PKK már megkezdte egységeinek visszavonását Irakba. Akkor azonban a török hadsereg támadást intézett ellenük, s minden kezdődött elölről. Igaz, már távolról sem olyan intenzitással, mint korábban.
A 2000-es évek közepétől Öcalan már nem támogatja a fegyveres felkelést, s a kurd és a török nép békés egymás mellett élésének fontosságát hirdeti. 2006-ban ügyvédje révén olyan közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben tűzszünetet hirdetett, s a Törökországgal való békekötés mellett foglalt állást. 2010-ben ugyan már úgy nyilatkozott, értelmetlen a párbeszéd Ankarával, 2013-ra nagyon előrehaladtak a béketárgyalások, olyannyira, hogy 2013 márciusában Öcalan bejelentette, elérkezett az idő a békekötésre, s politikai megállapodást kell találni. Májusban meg is kezdte a kivonulást az országból a PKK, mintegy kétezer harcos hagyta el az országot. Úgy tűnt, lezárul az 1984 óta tartó konfliktus, amelyben összesen mintegy negyvenezer ember vesztette életét.
Az áttörést nemcsak Öcalan felhívásai tették lehetővé, hanem az is, hogy a PKK már nem követelte a teljes kurd rész elszakítását Törökországtól, hanem széleskörű autonómiára törekedett, valamint kulturális és politikai jogaik elismerését az alkotmányban. A másik fontos tényező, hogy Törökország legfontosabb külpolitikai törekvése a 2000-es években még az uniós csatlakozás volt, s Brüsszel a kurdokkal való viszony normalizálására ösztökélte Ankarát. Törökországban egyébként összesen körülbelül 13 millió kurd él.
Minden jó, ha jó a vége – gondolhattuk, az Iszlám Állam (IS) térnyerése Irakban és Szíriában azonban teljesen új helyzetet idézett elő. Felértékelődött a kurdok szerepe, hiszen egyedül ők jelentettek Szíriában igazi ellenállást a szárazföldön az IS dzsihadistái ellen. Washington számára annyira fontosak lettek a kurd harcosok, hogy titkosszolgálati információkat is megosztottak velük. Ez a közeledés azonban nem volt Ankara ínyére.
Amikor éppen két hete a dél-törökországi Surucban az IS egy öngyilkos merénylője 32 embert ölt meg, majd az iszlamisták átlőve a szíriai-török határon megöltek egy török tisztet, Ankara stratégiaváltást jelentett be, s terrorellenes harcot hirdetett. Ennek azonban éppen úgy része lett a PKK egységeinek bombázása, mint az IS szíriai állásainak támadása. Sőt, egyre inkább úgy tűnt, hogy az igazi célpont a PKK.
Terror fenyeget
Visszatér-e a nyolcvanas évek terrorja? Az akkori és a mai helyzet több szempontból sem hasonlítható össze.. Szakértők szerint érezhetően nőtt a kurd nemzettudat a kobani harcokkal, amikor kurd fegyveresek próbálták kiűzni az észak-szíriai városból az iszlamistákat. Ez pedig a Kurd Munkáspárt pozícióját is megváltoztathatja.
Akad azonban egy fontos török belpolitikai fejlemény is. A június elején megrendezett török parlamenti választáson bejutott a parlamentbe a kurdok pártja, a HDP, az a párt, amely bekerülésének köszönhetően szűnt meg a Recep Tayyip Erdogan által fémjelzett AKP abszolút többsége a törvényhozásban. A HDP a PKK-hoz képest mérsékelt politikai erő, amelyikkel lehet tárgyalni. A HDP-re a törökök jelentős része nem tekint afféle szélsőséges erőként, amire az is bizonyíték, hogy Isztambulban különösen jól szerepelt a tömörülés. Ennek az is lehet az oka, hogy akadtak törökök, akik az egyetlen igazi ellenzéki pártnak tartották a HDP-t. Selahattin Demirtasnak, a HDP elnökének különösen jó kapcsolatai vannak egyes török politikusokkal, közéleti személyiségekkel.
Aysegül Aydin, a Coloradói Egyetem professzora, a kurd-török viszonyról szóló „Lázadás zónái” című könyv szerzője a Hürriyetnek adott interjújában elmondta, hogy az utóbbi harminc év több mint tízezer kurd vonatkozású cikkének átböngészése után megállapította: soha korábban nem volt példa arra, hogy egy kurd gyökerű pártról ennyire pozitívan írjanak a török sajtóban. Ennek – mint mondja – az lehet az oka, hogy a HDP elsődlegesen nem etnikai alapú pártként határozta meg magát. A politikai erő számára ez lehet a jövő útja. Kissé hasonló stratégiát követ, mint a szlovákiai Híd, amely szintén nem etnikai magyar pártnak tartja magát, hanem egy ideológiát képvisel.
A HDP további sorsát az is meghatározhatja, miként alakul a párt és a PKK, illetve a HDP és Abdullah Öcalan viszonya. A török felmérések szerint országosan 54 százalék tartja választhatónak a HDP-t, ami azt jelzi, hogy a török ajkú lakosság is választhatónak tartja. A HDP ezért is óvatosan határozza meg magát a PKK-val kapcsolatban. Jól tudja, ha egyértelműen kiáll a PKK mellett, sok szavazót veszíthet el Törökország területén. A HDP a PKK-t is önmérsékletre szólította fel.
Demirtas a Die Weltnek adott interjújában elismerte, hogy 1991-ben ő is csatlakozni kívánt a PKK-hoz. „Akkoriban naponta öltek meg embereket, telepítettek ki falvakat. 19 éves voltam, s úgy éreztem, nincs lehetőség a törvényes politika általi érvényesülésre. A világ nem figyel oda ránk. Ezért úgy döntöttem, a hegyekbe megyek. Ám letartóztatták azt a futárt, akinek magával kellett volna vinnie. Vádat emeltek ellenem, de felmentettek. Később aztán másként döntöttem, mert úgy véltem, a politika terepén eredményesebbek lehetünk” – emlékezett.
Az idei választási kampány idején a török kormánypárt egyes képviselői felszólították a HDP-t arra, határolódjon el egyértelműen a PKK vezetőjétől. Demirtas a választási hadjáratban nem foglalkozott az Öcalan-kérdéssel, inkább az ehelyett a kormány túlkapásaira, a demokrácia ellenes intézkedésekre koncentrált. Hogy ez a stratégia mennyire sikeres volt, mi sem bizonyítja jobban: miközben a tavaly márciusi önkormányzati választáson országosan még hét százalék voksolt a HDP-re, idén júniusban már elérte a 13 százalékot, tehát majdnem megkétszerezte támogatóinak arányát. (Demirtas egyébként 9,8 százalékos eredményt ért el a tavaly augusztusban megrendezett elnökválasztáson.) A kiváló eredményt egyfajta szolidaritási hullám is előidézhette. A kurd kabinet elsősorban a HDP-t támadta, s a párt kampánygyűléseit többször érte merénylet.
A kabinet támadásainak részben az lehet az oka, hogy Demirtas többször vádolta Ankarát az Iszlám Állam dzsihadistáinak támogatásával. A választás után is inkább a demokrácia szemszögéből közelített a HDP a PKK, s Öcalan ügyéhez. Amikor júniusban szigorították Öcalan őrizetét az Imrali börtönben, a HDP egyik képviselője óvatosan annyit mondott, hogy ez a lépés aligha szolgálja a török-kurd megbékélési folyamatot.
Demirtas láthatóan pontosan tisztában van azzal, mindenáron el kell kerülnie, hogy összemossák a munkáspárttal, s Öcalannal. A török-kurd kérdés mindenesetre már nem ítélhető meg ugyanabból a szemszögből, mint a nyolcvanas-kilencvenes években, hiszen a kurdok parlamenti képviselettel rendelkeznek. A HDP lehet a garancia arra, hogy ne uralkodjon el újra a terror. Legalábbis remélhetőleg. Félő ugyanis, hogy Erdogan célkeresztjébe egyre inkább a HDP kerül, s a PKK elleni akció csak elterelő hadművelet arra, hogy leszámoljon a kurdok demokratikus politikai erejével.
