A pilismaróti és dömösi asszonyok föltűnően szomorúak. Valami csodálatos titkolódzás és csüggedtség uralja őket néhány hete. Utánanéztem a dolognak, megállapítottam, hogy titokban Budapestre járnak egy jósnőhöz, aki szellemidézés útján a harctéren elesett férjekkel társalog s nemcsak közönségesen, hanem tele- és gramofonice is!
Ez a csodahölgy azután mindenféle tücsköt-bogarat hord össze kliensei előtt és különösen szereti velük elhitetni, hogy férjeik itt meg ott estek el és most többnyire a mennyországból idézgeti meg őket.
Hogy Budapesttől távol eső helyek lakói az itteni viszonyokat tekintve, igen elmaradottak, bigottak, babonásak, rémségesen korlátoltak, ezen már nem is csodálkozunk, sőt a vidékén, Budapest környékén lévő falvak lakóin sem lehet csodálkozni (mert ezek egy része kocsma-, más része templom töltelék és legtöbben mindkét helyiség díszei), de igenis lehet csodálkoznunk azon, hogy a budapesti rendőrség hetekig nem jön rá, hogy ott a Hungária út 101. száma alatt csalók laknak és az általuk üzembe helyezett jósdák napi 50—60 koronás jövedelmét huzamos időkig bezsebelhetik, a segélypénzes, nyomorgó, buta népség együgyűségéből búsás jövedelmet teremthetnek!
Kinyomoztam, hogy egy kisoroszi katona — akit fagyos lába miatt szabadságoltak — eme nő fölhajtója. Mindezt tudomására hoztam a budapesti főkapitányságnak, de még nem látom az eredményt, noha már több hét előtt küldtem el a följelentést.
