A Greenpeace magyarországi szervezete lefordította és feltette a honlapjára Ferenc pápa bolíviai beszédét. Feltehetően azért, mert a pápa túllép az általánosságban megfogalmazott zöld közhelyeken, sőt, a párizsi klímatalálkozóra való finom utalásként szól az „eredmény nélküli csúcstalálkozók” soráról is. Kimondja, hogy a fenyegető klímakatasztrófáért a jelenlegi gazdasági rend, a „profit minden áron” szemlélete és elsősorban a „nagy tőkés társaságok” a felelősek. A Földet környezetvédelmi szempontból csak akkor lehet megmenteni, ha a kormányok és a nemzetközi szervezetek szabályozni tudják a globális gazdasági szereplők tevékenységét, ha sikerül megállítani a „teremtés rombolását”. Ez napjainkban a progresszív gondolkodás kulcsa, és nemcsak a környezetvédelemben, hanem a szociális kérdésekben is. Ha a globálissá vált tőke tevékenységét a nemzetállamok nem képesek ellenőrizni, ha a szabadon választott kormányok saját programjuk helyett mások diktátumát kénytelenek végrehajtani, akkor kiüresedik a demokrácia és értelmüket vesztik a választások.
A társadalmi kérdéseket a pápa három alapvető fontosságú fogalomra, a földre, a lakhatásra és a munkára építette fel. Ezeket, egyházfőként, „szent jogoknak” nevezte. Ha a földet általánosságban tulajdonként is értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ennél gyakorlatiasabban nehéz lenne megfogalmazni a progresszív gondolkodás lényegét. Mindenkinek joga van a munkához, az emberhez méltó lakáskörülményekhez, s ha a teljes vagyoni egyenlőséget nem is lehet érvényesíteni, minden erővel küzdeni kell a növekvő egyenlőtlenség ellen. Amellyel szemben a pápa a közösségi gazdaság, a szakszervezetek, a termelőszövetkezetek és általában a „népi mozgalmak” megerősödését ajánlja.
De Ferenc pápa nem gondolkodik konkrét politikai rendszerekben, magukra a társadalmakra és az új generációkra bízza az igazságosabb jövő elérését. Beszédének legrokonszenvesebb mondatai éppen erről szólnak. „Ne várjatok receptet a pápától. Sem a pápának, sem pedig az egyháznak nem monopóliuma a társadalmi valóság értelmezése, vagy az, hogy javaslatokat tegyen a jelen problémáinak megoldására.” Papok és politikusok ritkán beszélnek így. Általában mindig, mindenre van receptjük, épp az azokról való, locsogó bőség teszi hiteltelenné a szavaikat. Ferenc pápa nem politikai receptet kínál, csak bemutatja, hogy a jelenlegi válság alapvető oka a profit hajszolása, a globális tőke nemzetek feletti uralma és a növekvő egyenlőtlenség. Amely utóbbi egyébként – ahogy kiváló közgazdászok sora is bebizonyította – hosszabb távon a gazdaság, az értelmes kapitalizmus érdekeivel is ellentétes.
Jellemző és szánalmas módon a magyar médiában e nagyszerű beszéd helyett Ferenc pápa bolíviai látogatásából csak az lett a „szenzáció”, hogy Evo Morales elnök sarlóból és kalapácsból formált feszületet ajándékozott a Szentatyának. Ezt a hírt kéjes örömmel csócsálták a hírportálok. Voltak, amelyek nyíltan azt hazudták, hogy a pápa el sem fogadta Morales elnök ajándékát, mások a pápa helyett is kéretlenül felháborodtak miatta. Pedig a pápa egyértelműen kijelentette, hogy nem bántotta meg a különös ajándék, és megértette a mögötte levő tartalmat. A keresztet ugyanis eredetileg egy, a korábbi jobboldali diktatúra által halálra kínzott jezsuita szerzetes, Luis Espinal tervezte, akiről a Szentatya Bolíviába érkezve külön is megemlékezett.
A sarló-kalapácsos kereszt elfogadásának gesztusa számomra azt az igazi keresztény szellemiséget tükrözi, amely oly fájdalmasan hiányzik a magyar közéletből, elsősorban a „kereszténységével” tüntető jobboldalból. A marxista Evo Morales nyilvánvalóan politikai szándékkal ajándékozta a pápának a kommunista jelképként is felfogható feszületet. Azok, akik felháborodtak és ájuldoztak ennek láttán, egy ellenkező politikai ideológia jegyében cselekedtek. A pápa azonban felül tudott emelkedni ezeken a politikai szempontokon. A sarló-kalapácsban nem a nevében elkövetett bűnöket látta, hanem azokat az egyszerű embereket, akik jó szándékkal és tiszta hittel követték ezt a jelet. Vagyis egy gesztusról, amelyről rosszat és jót is lehet feltételezni, ő elszánt jóindulattal a jót gondolta, és nem a rosszat. Ez mélyen keresztényi magatartás, de sajnos fényévnyi távolságra áll a mai magyar közélettől. Pedig nélküle egyre mélyebbre süllyedünk a kollektív gyűlölködésbe.
Baloldaliként és katolikusként, némiképp a hiúság bűnébe esve, természetesen külön is büszke vagyok Ferenc pápára. De az egyéni rokonszenven túl is lenne mit tanulnunk tőle. Az értékválsággal küzdő magyar és európai szociáldemokrácia máris nagy lépést tenne előre, ha legalább az általa említett „szent jogokat” komolyan venné. Vagyis szigorúan és következetesen képviselné a teljes foglalkoztatást, a lakhatáshoz való elemi jogot és az egyenlőtlenségek elleni szigorú küzdelmet a globális tőke érdekeivel szemben.
És lenne bátorsága odáig jutni, mint Ferenc pápa, aki „finom diktatúrának” nevezi azt a gazdasági rendszert, amelyben a „tőke bálvánnyá vált”.
