"Motorra pattantam és egy rádióinterjúra mentem, aztán rohantam a Barátok közt forgatására. Amikor végeztem, mint mindig, hívtam Gerdát. Nem vette fel, ő is dolgozott. Küldtem neki egy SMS-t, hogy „két jelenet vége”, majd ételt vásároltam. Rémlik, ahogy kilépek az épületből és készülődöm a motornál. A legközelebbi emlékképem már két héttel későbbi.
Egy ködfátyolon át látom magam és az ápolónőtől követelem a szabadságomat. Nem értettem, hol vagyok, miért nem enged el és mi történik velem. Elmondtam neki, ha nem mehetek el, feljelentem a rendőrségen. Egyáltalán nem biztos, hogy ez már egy teljesen tiszta tudatú pillanat volt.
Egyszerűen nem fogtam fel, mi az, hogy két hét hiányzik az életemből? Hallom a híreket, melyek akkor történtek, nagyjából fel is fogom, de nem értem. Hogy lehet, hogy működtem és még sem? Lassan barátkozom a gondolattal, és nem hátra, előre nézek. Gerda nagyon okosan kezeli a helyzetet. A második itthon töltött napunkon látta rajtam a nyitottságot, hogy képes vagyok befogadni, amit mond és mesélni kezdte a történéseket. Sokszor nem is hittem el, hogy én vagyok, akiről mesél. Alaposan beütöttem a fejem" - mondta Rékasi, akit sokként ért a kórházból való hazatérés.
"Bőgtem. Nem kicsit. Az ajtónk előtt van egy pad, ami még a fiam üknagyanyjáé volt. Arra ráültem és bőgtem, mint egy gyerek. Nem tudom megmondani, hogy miért. Talán az érzésért, hogy folytatódhat tovább az életem" - árulta el a színész a Borsnak, aki életerős férfiként nehezen viseli, hogy gondviselésre szorul, de hálás kedvesének, Pikali Gerdának a sok segítségért.
