Az ő generációjának peche volt. Nekik a nagy Elvis sem jött be, de még a kisebbekről, mint Buddy Hollyról vagy Chuck Berryről is lemaradtak, vagy csak sokkal később hallották őket, és az már nem ugyanaz a fíling. Még a jóravaló, de elég középszerű Tommy Steele is csak epizód lehetett az életükben, mert amire bemutatták egy filmjét Magyarországon, addigra a twist már ki is ment a divatból. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta a magyar házibulik népét, még hosszú évekig nyomatták ezt a zenét, de legfőképp táncot. Főleg Hirsch Jenő volt nagy lemaradásban, aki kiskamaszként két évig egyfolytában csak a „Kámón lesz tviszt igen”-re tvisztelt a nagyokkal Mongóliában. Ázsiát ugyanis, nem meglepő, még később csapta meg az új idők új szele.
A 66-os év volt mindennek az okozója. Ne feledjük, akkor vertük meg a brazilokat is, de még e világraszóló diadal is eltörpült az első Táncdalfesztivál ütötte sebek jelentősége mellett. Utólag visszanézve, megannyi miniszoknyás kislány és jólfésült fiatalember állt a világot jelentő deszkákon és üvöltötte rekedtre magát, alig-alig eltalálva a hangot és akkordot. Szinte komikus vagy szánalmat keltő ma már e látvány, fekete-fehérben. Ám egész Magyarország ott ült a képernyő előtt. És tanúja lett, ahogy a bubifrizurás kisfiúk a gitárba csapnak és Tarzan-szerű kiáltásokat hallatnak. Ez, persze, a szülői olvasat, a fiatalok megbabonázva eszméltek rá, hogy látszólag összefüggéstelenül és dallamtanul is lehet kiüvölteni magunkból az érzéseket. Ekkor vált élesen ketté a magyar társadalom apákra és fiúkra, jejejézőkre és az előbbieket lemajmozókra. Szörényi Levente végnélkül (végtelenítve) énekelte, hogy még fáj, fáj, fáj (egyébiránt „minden csók”) és ezzel valójában életre ordította a beat-nemzedéket Magyarországon.
A nagyobbak, az eredetileg rockerek már korábban is megéreztek valamit, de csak az ifiklubok zárt világában. A fesztivállal valójában a dugó lett kiütve a palackból: immár nem csak a Radio Luxemburg és a Szabad Európa recsegős adásait lehetett lopva hallgatni, hanem hamarosan mindenhonnan az új zene szólt és terjedt a tekercses-szalagos Mambó-magnókon. Gyakorlatilag hónapok alatt ment végbe egy kulturális forradalom, amely aztán átterjedt az élet minden területére. Hirschék mások lettek, mint a háborús nemzedék, utánuk talán csak a rendszerváltás, vagy még inkább az informatikai forradalom hozott ilyen gyökeres változást. De ez már történelem, régimódi egy dolog.
Meg aztán nem is így gondoltak rá. Csak a fiúk haja kezdett egyre hosszabbra nőni, farmerba bújtak, és rágták a gumit, vedelték a kólát bőszen. Beatles- és Rolling Stones drukkerhadak alakultak, de megfért mellettük a Herman’s Hermits, a Yardbirds vagy a Cream is. Az iskolai bulik utolsó számai, azonban mindig az Animalstől vagy a Led Zeppelintől valók voltak. (Függően az odabújás vagy rugalmas elszakadás dinamikájától a táncparketten.)
Magyarországon egyébként tehetségéhez és nemzetközi ismertségéhez képest méltatlanul nagy népszerűségre tett szert és az első évek emblematikus figurájává egy viszonylag jelentéktelen angol zenekar második számú énekese vált. A bandája jött ugyanis el a Kisstadionba koncertezni. (Nyilván őket lehetett megfizetni és ők voltak olyan vállalkozó szelleműek, hogy átmerészkedtek a vasfüggönyön túlra.) Ő búgta – később Zalatnayval is együtt -, hogy „kis madár” és vonaglott olyan átéléssel és koordinálatlanul a mikrofonállványa körül, azt tekergetve, hogy teljes extázisba kergette – meglepő módon nemcsak a hölgyközönséget. Ehhez képest talán, ha egy-két széket szakítottak fel a lelátón és égettek a nézők kisebbfajta, gyorsan lokalizálható, tüzet. Ez nyilván a Tobacco Road című gyújtó hangulatú, fergeteges zárószámuk alatt történhetett, amit azonban hősünk, óvatos duhaj lévén, már nem várt meg. Csak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük itt meg, hogy a dalos pacsirtát Ray Phillipsnek, a zenekarát pedig The Nashville Teensnek hívták. Nem sokkal később aztán a sokkal tehetségesebb Spencer Davis Group is tiszteletét tette, szintén felizzítva a közönséget. Hogy aztán gyúltak-e örömtüzek vagy sem, azt hősünk nem tudhatja, mert erre a koncertre már nem ment el.
No, nem azért, mintha nem érdekelte volna. Csak arra kellett rádöbbennie a 60-as évek közepének magyar valóságában, hogy a beat forradalom legalizálásának és legitimációjának göröngyös az útja Európa keleti felében. Sokat tudnának erről mesélni – és meséltek is sokat – a kor magyar zenekarai. Tűrésről, tiltásról, a perisztaltikus „húzd meg, ereszd meg!” állami kultúrpolitikáról.
Jenő mindebből csak a gumibotot érzékelte, de az is épp elég volt neki. A Stadionból békésen kiözönlő, a járdán hazafelé igyekvő tömeggel szemben szép lassan, komótosan, mondhatnánk, lépésben, egy rendőrautó közlekedett, amelyből egy kéz nyúlt ki és válogatás nélkül csépelte a szembe jövőket. Minden harag és indulat nélkül. Csak a rend kedvéért. Hogy minden hosszú hajú hímringyó tanulja meg, hol lakozik az úristen és ki az ő földi helytartója.
