Európa új díszpolgárát, a kilencven éves Delorst nem csupán a jazz érdekli, hanem a sport is. Nem szalasztott el egyetlen délutánt sem, hogy a tévében kövesse a Tour de France valamennyi fordulóját. Ami azonban érthetően mindenek fölött foglalkoztatta az Európa, benne is a véget nem érő görög válság, hiszen az alapító atyák egyikeként az Unió volt az élete, a Közös Piac létrejöttétől minden szakaszban. Vitába szállt mindenkivel, Ciprásztól Merkelig, Hollande-ig, nem értett egyet a megoldási javaslatokkal.
Már régebben vallja, hogy földrészünk „belépett a hanyatlás és a túlélés korszakába”, ő csak tudja, hiszen évtizedig, 1985-től 1995-ig minden közbejött válságtól ő óvta, társaival közösen küzdött a fönnmaradásáért. Mára azonban nyíltan hirdeti, „elkésett a randevúról, a mostani krízis hosszú lesz, mert kevésbé érzékenyek a társadalmi gondokra”’. Pontosan tudja, hogy miről van szó, hiszen az édesapja bankár volt, szerény beosztásban, de szakember. A fiával azonban nem csupán gazdasági diplomát szereztetett, jogit is, hogy járatos legyen minden részletkérdésben.
Családi hagyományai a szakszervezetek világába vezették, a kereszténydemokrata világnézetűekbe. Bekapcsolódott a La Vie Nouvelle, (Új élet) mozgalomba, amely távol állt ugyan a marxizmustól, mégis „baloldali katolikusnak” számított. Roger Jacques álnéven tanulmányt publikált az egyik szélsőbaloldaliként ismert szakfolyóiratban. Aztán 1964-ben belépett a CFDT tömörülésbe, ebbe a nem vallási, mégis keresztény mozgalomba, egyszersmind tagja lett a PSU-nak, az Egyesült Szocialista Pártnak, amely csupán nevében hordta a szocialista szót, viszont a hagyományos szocialistákkal rendszeresen vitázott.
Csaknem másfél évtized telt el míg az 1980-as évek elején, a már Mitterrand vezette Szocialista Párt Metz-i kongresszusán hozzájuk csatlakozott, s tagságot vállalt az állam közreműködésével irányított gazdasági bizottságban. Végül pedig már Mitterrand köztársasági elnöksége idején a Mauroy-kormány gazdasági és pénzügyminiszteri tárcája lett az övé. Néhanapján szóba került, hogy kormányfő is lesz belőle, de végül „csak” a brüsszeli Bizottság élén Európa egyik atyja lett.
Nyíltan azzal a bevallott vágyálommal, hogy kontinensünk az Egyesült Államokkal és az ázsiai vezető hatalmakkal egyenlő versenyképességű hatalom legyen, de ebben már szembe került Mitterrand-nal, aki azt hirdette, hogy „a kufárok kontinense helyett, mi a dolgozók Európáját óhajtjuk”. Hosszú európai uniós mandátumának az idejére esett 1985-ben a híres schengeni egyezmény megkötése, és támogatta a maastrichti paktumot is.
Amikor aztán mind nyilvánvalóbbak lettek az Unió rákfenéi, már akadtak egyes zsörtölődők, akik azt hirdették, „Európa atyáival torkig vannak az emberek”. Holott éppen a kommunizmus bukásával érkezett el Delors aranykora. Ellentétben megint Mitterrand-nal a német tévében 1989 novemberében azt vallotta, „ich habe keine Angst”, „nem félek semmitől”, és hozzátette, hiszen Kelet-Németország szerves része kontinensünknek.
Megint voltak azonban gúnyolódásra hajlamosak, köztük a szuverenitás párti francia Chévénement, aki azzal szórakozott, hogy kijelentette, „összeomlott a berlini fal, és egy halottja van, Delors”. A Le Monde szerint azonban a most kilencven éves európai díszpolgár él és virul, víziója és módszere viszont nagyon is eleven. Szerinte az együttműködést a verseny serkenti, a szolidaritás pedig egyesít. Része a Delors módszereknek, hogy a nehezen elérhető egyhangú döntések helyére a minősített többséget honosította meg.
Közben azonban rárontott Európára a görög válság, és a kilencven éves Delors ebben a kérdésben egyáltalán nem csigaházba húzódott vissza, éppen ellenkezőleg nagyon is hangosan szólal meg. Erősen kritikusan. Emlékeztetett rá, hogy ő már 1989-ben, a nevét viselő jelentésben figyelmeztetett rá, milyen veszélyek fenyegethetik a közös pénzt, az eurót és övezetét.
Csak akkor működhet – vallotta – ha két egyenértékű pillérre támaszkodik. Ha ezt mellőzik, a módszer életképtelen, nem folytatható. Teljesen új alapokra kell helyezni a gazdasági és pénzügyi uniót, amely kezdettől bűnben fogant. Még a mostani görög krízis kezdetén, két szerző társával, Pascal Lamyval és António Vitorinóval a Le Temps folyóirat vita rovatában azt írta, az a baj, hogy mellőzték a geopolitikai tényezőket. „Európa – fogalmazták meg – még nem robbant szét, egyelőre a legrosszabbat még sikerült elkerülni. De hiányzik a morális tényező, amit sürgősen helyére kell állítani, amint az megtörtént más esetben is, például a berlini fal leomlásakor.
Delors, 2001-ben ellenezte, hogy Görögország tagja legyen az euróövezetnek. Már nem volt az Unió elnöke, de szükségesnek tartotta, hogy a csatlakozást legalább öt évig előkészítsék, de nem hallgatott rá senki, az óvása pusztába kiáltott szó maradt.
És mi történt a napokban? A francia-német kötélhúzásban Hollande elnök azzal állt elő, hogy a súlyos helyzet megoldása végett az euró övezet tagországai közös gazdasági kormányzatot hozzanak létre, közös parlamenttel és különleges költségvetéssel. A javaslat előterjesztése alkalmából fölidézték a nemzetközi szállóigét, hogy tudniillik senki sem próféta a saját hazájában. Kivált, fűzték hozzá gúnyosan, Franciaországra érvényes ez. Európa jelesei többször is fordultak tanácsokért Jacques Delors-hoz. Hollande-nak azonban soha nem jutott eszébe, hogy kérje honfitársa, és egykori párttársa véleményét.
Most ellenben ugyanez a Hollande hivatkozott rá, hogy Delors annakidején valahol azt tanácsolta, amit most ő nagyjából Angela Merkel elé terjesztett. Még Mitterrand is abban az illúzióban ringatózott, hogy az Unió politikai és gazdasági integrációja valami „természetes úton” alakul majd ki, semmi szükség sem a körvonalait, sem az intézményeit fölvázolni. Nem is törődött vele senki, azt mormolták „a több Európa magától jön majd, minimális szuverenitás hangoztatásával, az Európai Központi Bankkal szemben kialakul a látszólagos költségvetési hatóság. A párizsi nemzetgyűlés szocialista képviselő csoportja „förtelmesnek” tartja, hogy az olyan szörnyeteg, mint Brüsszel, beletekinthessen költségvetési törvényébe, mielőtt szavazna róla.
Merkel Hollande indítványára óvatosan reagált. Ellentétben a francia államfővel, neki nem szokása a forrófejűség. Henrik Enderlein, az egyik berlini szaktudós azt fejtegette, hogy „több Európa a szuverenitás és a felelősség megosztását igényelné”. Szerinte Franciaország nem óhajtja az elsőt, Németország pedig a másodikat. Eközben pedig a párizsi L’Express állandó rovatában Jacques Attali, aki valaha Delors párttársa, egyszersmind heves vitaellenfele is volt, drámai hangú kommentárjában azt fejtegette, az euró megmentésére gyorsan kell cselekedni. Ő úgy véli, a közös valutát halálos veszély fenyegeti, a Grexit, Athén távozása elkerülhetetlen, és ez katasztrófát hoz mindenkire. Ki következik Athén után, kérdi? Portugália, Spanyolország, Itália, netán Franciaország?
Európa új díszpolgára egyelőre hallgat Attali „hisztériájáról”. Pedig biztosan van véleménye róla. Talán nem is sokára megtudhatjuk. Kilencven éves kora ellenére fürgén járnak Delors gondolatai, hiszen felelősséget érez azért, ami nagymértékben az ő műve is. A közös, botladozó Európáért.
