Lassan, de tartósan elhülyülő világban élünk. Legalább is folyamatosan hülyítjük egymást. Hol ezzel, hol azzal. Most például azzal, hogy népszavazzunk, negyven esztendei munkaviszony után nemcsak a nők, hanem a férfiak is nyugdíjba mehessenek. Az ötlet a szakszervezetektől származik, legalább is vezetőik jegyzik. Íziben csatlakozott hozzájuk az MSZP és a Jobbik. Ahol bármilyen olcsó népszerűségnyerés esélye látszik, a pártok azonnal ott vannak.
A szakszervezeteknek és a pártoknak illenék ismerni a magyar népesség korfáját. Abból kiolvasható, hogy az egyre kisebb gyermekvállalási hajlandóság és az orvostudománynak köszönhető egyre hosszabb várható élettartam nyugdíjügyben némi ellentmondást hordoz. Ugyanis az aktívak és passzívak, vagyis az eltartók és eltartottak aránya erősen torzul. És nem az eltartók javára! Ez azt jelenti, hogy az egyre fogyó aktív rétegnek egyre több nyugdíjas havi ellátását kell megtermelnie. Az az idejétmúlt érv, hogy a nyugdíjasok egész életük nyugdíjjárulék fizetésével megteremtették nyugdíjas éveik biztonságának anyagi alapjait, legfeljebb a múlt század harmincas éveiben volt igaz, amikor a nyugdíjintézetek még hatalmas ingatlan- és egyéb vagyonnal rendelkeztek. Az ötvenes évektől a havonta beszedett nyugdíjjárulékokból fizetik a havonta esedékes nyugdíjakat. Tehát a ma nyugdíjasai fizették aktív korukban az akkori nyugdíjasok havi járandóságát. A népesség korfája indokolja a nyugdíjkorhatár kitolását, nem az egyébként gonosz Fidesz-kormány aktuális gonoszkodása. Más kormánynak sem lenne egyéb lehetősége.
Ha összegyűlik a kétszázezer aláírás, kiírhatják a népszavazást, ami lehet érvényes és eredményes. Negyven év munkaviszony után nyugdíjba vonulhatnak a férfiak is. A nők után ez minimum újabb kétszázmilliárdos kiadást jelent, amit a költségvetésből kell finanszírozni. Rosszabbik esetben nő a hiány, jobbik esetben a nyugdíjak nominális befagyasztása után növekvő pénzromlással el lehet a hiányt inflálni. Vagy minden nyugdíjat csökkenteni kell. Az a kormány, amelyik ezt vállalja, akár bevallja, akár nem, közel jár a svéd modellhez. A svéd modell lényege az, hogy nem a kifizetendő nyugdíjak mértékét határozzák meg akár évente, hanem a nyugdíjak kifizetésére szánt összeg nagyságát, ami az éves befizetett nyugdíjjárulékok összege. Se több, se kevesebb. Így minden évben a gazdaság teljesítőképességétől függően nőhet vagy csökkenhet a nyugdíj, viszont nincs minden évben ismételten újratermelődő hiány.
Ma több mint egymillió munkavállaló minimálbéren bejelentve dolgozik Magyarországon. Az erre alapuló nyugdíj a mély-szegénység jövedelmi kategóriája. Ezt az összeget tovább csökkenteni nem lehet, akkor pedig csak a hiány növekedhet. Pontosan úgy, mint a görögöknél.
A szakszervezeteknek a magyar bérek európai bérek felé közelítésben kellene jeleskedniük. Nem lehet kifogás a gazdaság alacsony teljesítőképessége; az elosztás, a munka és tőkejövedelmek arányainak a torzulása a baj, a tőkejövedelem javára. 2013-ban a felcsúti polgármester, bizonyos Mészáros Lőrinc cége négymilliárdos forgalma mellett 20 százaléknyi, nyolcszázmilliós jövedelmet zsebelt be, míg kétszázhuszonöt alkalmazottjának egész évben százhatvanöt millió forint munkabért fizetett ki. Ez egy főre vetítve több mint ezernégyszázszoros jövedelmi különbség. A szakszervezetek pedig mélyen hallgatnak, megjegyzem a pártok is.
Tavalyi hír, a Lidl közel egymillió forintra emelte alkalmazottai havi minimálbérét. Igaz Svájcban és frankban, háromezerben minimalizálva azt. Nálunk ennek nyolcada a Lidl alkalmazottak bére - forintban. A forgalom nagyságbéli különbözősége és az elvonások mértéke nem indokolja a magyar munkavállalók nyomorúságos bérezését. A kecskeméti Mercedes-Benz, a győri Audi magyar dolgozói ugyanazt a minőségű munkát végzik, mint német kollégáik. Az általuk készített járművek ugyanannyiért kelnek el, mint a Németországban gyártottak. A német dolgozók mégis legalább ötszörös bérben részesülnek. Miért is? Mert Svájcban és Németországban a szakszervezetek nem ostoba népszavazási kezdeményezéssel altatják a munkavállalókat, hanem valóban érdekeket képviselnek és védenek. Sajnos a magyar szakszervezeti mozgalom távol áll ettől a fajta aktivitástól, legfeljebb csodálkozik, miért nem növekedik a tagsága. Hát mondjuk ezekért.
Ha már a hülyítéssel kezdtem, azzal is fejezem be. Az egyik újság évente azzal szórakoztatja a nagyérdeműt, hogy kiadványában ismerteti a száz leggazdagabb magyar névsorát. És veszik, mint a cukrot. Egy országban, ahol a munkavállalók harmada minimálbéren van bejelentve, ahol háromszázezer embert közmunkásként még ennél is kevesebbért foglalkoztatnak!
Örülnék, ha kedvenc napilapom, amely van szíves közölni írásaimat, jövőre meglepne egy igazi baloldali kiadvánnyal. Ami azt mutatná be, hogy a leggazdagabb magyarjaink milyen munkabért fizetnek dolgozóiknak. Hányan vannak közöttük, akik Mészáros Lőrinchez hasonlóan minimálbérrel alázzák meg alkalmazottaikat. Ezzel talán a szakszervezeteknek is értelmes muníciót adnának.
