„Felháborodom, tehát vagyok” írta Bálint György, a mártír sorsú publicista. Én néha azon kapom magam, hogy már nem háborodom fel elégszer, belefásulok a felháborodásba, cinizmussal vagy keserű gúnnyal helyettesítem azt. Az Orbán-rezsim bűnei, az uniós intézmények irányvesztése, a hazai ellenzék gyengesége és a társadalom közönye naponta többször is alkalmat adna a felháborodásra, pedig közben – ahogy mondani szokás –, élnünk is kell.
De néhány napja elemi erejű felháborodást, keserű dühöt és tehetetlenséget éreztem egy riport kapcsán. Egy hazánkba sodródott szíriai menekült – menedékkérő, üldözött, illegális határátlépő, egyszóval egy embertársunk – azt mondta, nem is gondolta volna, hogy a magyarok ilyen gonosz emberek. S ezt nem az Orbán-kormányra, nem Pintér Sándor rendőreire és hatóságaira, nem is a szélsőjobboldali aktivistákra, hanem úgy általában a magyar népre értette. Az embertelen bánásmódra, a járókelőkből sugárzó idegengyűlöletre, a hivatalos és a civil Magyarország rideg, érzéketlen magatartására.
Sok jó mellett sok rosszat is hallottam már nemzetünkről. Teleki Pál öngyilkossága előtt a „legpocsékabb nemzetnek” nevezte a magyarságot, Márai Sándor második világháborús szereplésünkről azt írta, „úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda”. De mindenki tudta, hogy ezek a keserű szavak a korszak bűnös politikusaira, uralkodó osztályára vonatkoztak, s nem a magyar népre. Én sem örülök annak, amikor nemzetközi környezetben „fasiszta” vagy „félfasiszta” jelzővel illetik Orbán Viktort és kormányát. De tudom, hogy ezt egy konkrét politikai irányzatra és kormányzatra értik, s ha Magyarország egyszer megszabadul a jelenlegi kurzustól, akkor tiszta lappal léphet egy új korszakba. Ahogy ma már senki sem emlegeti Szlovákia kapcsán a Meciar-féle ámokfutást, s olasz barátaim is régen elfelejtették, hogy valaha azt mondták, Berlusconi miatt szégyellem, hogy olasz vagyok. És az amerikaiak megítélése is sokat javult, amióta nem George W. Bush agresszivitása jut róluk a külföldiek eszébe. Kormányok jönnek és mennek, s a távozók emléke hamar kimosódik a kollektív emlékezetből.
Ennél sokkal szomorúbb és tragikusabb, ha egy egész népről alakul ki a külvilágban egy súlyosan negatív közvélekedés. Ez, szögezzük le, mindig igazságtalan, hiszen egyetlen nép, egyetlen etnikum sem jellemezhető egységes tulajdonságokkal. Ennek ellenére élnek bennünk ilyen klisék, beidegződések, amire a legjobb példa, hogy a humanista Márai Sándor még a fenti, antifasiszta hitvallásában is használta, mégpedig pejoratív értelemben, a „cigányhorda” kifejezést. A különböző uniós felmérések szerint a közösség huszonnyolc tagállama közül hazánkban beszélnek a legkevesebben idegen nyelveket, és különösen magas az idegenekkel szembeni előítélet aránya. Az ilyesmit persze nem könnyű egzakt számokkal rögzíteni. És szerencsére a hazánkban élő külföldiek véleménye ennél pozitívabb, ők sok barátságos magyar emberrel is találkoztak.
Nem szenvedek gyógyíthatatlan Orbán-fóbiában, külpolitikájának egyes próbálkozásaival egyetértek, ha a stílussal és az eredménnyel nem is. Azt azonban egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy állítólagos „nemzeti” politikusként miért törekszik arra, hogy minél rosszabb hírét keltse hazánknak a külvilágban. Az elmúlt hónapokban felerősödött kormányzati idegengyűlölet, a hamvába holt, ám sok idegen nyelvre lefordított „nemzeti konzultáció”, a plakátháború, a szomszéd országokat vérig sértő kijelentések egyetlen migránst sem riasztottak el a magyar határ átlépésétől, de maradandó hatást gyakorolnak Magyarország nemzetközi megítélésére. Más kormányok is vannak, amelyek, jogosan vagy jogtalanul, országuk „teherbíró képességére” hivatkozva kibújnának a szolidaritás alól, másutt is akadnak felháborító rendeletek és megalázó idegenrendészeti eljárások. Máltán és Görögországban talán még rosszabb a helyzet, mint nálunk.
De Orbánnak és alvezéreinek nyílt és durva idegenellenes kijelentései tökéletesen alkalmasak arra, hogy elfedjék mások disznóságait, mintegy magukra – és ránk, egyszerű magyarokra – húzzák az egész európai idegengyűlölet szégyenét. Mondom, semmilyen racionális okot nem látok arra, hogy mi szükség van erre az Európában példátlanul durva retorikára. Hacsak nincs mögötte egy olyan koncepció, hogy ha kellően utálják a magyarokat a nagyvilágban, akkor azok, afféle megriadt nyájként, Orbán Viktor köré tömörülnek. Ez ön- és közveszélyes spekuláció lenne, hiszen kicsiny és sebezhető nemzet vagyunk, és ha a negatív nemzetközi megítélés tragédiába csap át (ahogy 1918-ban és 1944/45-ben is történt), akkor a nemzet engesztelhetetlen dühvel fordul addigi vezetői ellen.
Ezen saját személyemben nem tudok változtatni. De akit csak lehet, igyekszem meggyőzni arról, hogy a magyar nép nem gonosz. Még azok sem, akik saját nyomorúságos helyzetük és a kormányzati propaganda hatására rabjai lettek az idegengyűlöletnek. A migráció súlyos probléma, nem lehet csak szép szavakkal megoldani, de az orbáni idegengyűlölet visszaüt ránk, akik a világ többi népe számára szintén idegenek vagyunk.
