Állok a sorban. Hallgatom az arab fiú és a magyar feleség párbeszédét. Hoztad a tb-kártyát? Persze... egy fehér inges tokás férfi szúrós szemmel nézi a párt... na itt is egy migráns, már ide is elértek. Még arrébb is húzódik. Nem tudom mitől fél, de látom, mint egy leprásra, úgy néz a fiúra. Pedig mint később kiderült, szó sincs fertőző betegségről, csak gyereket szeretnének és ezért vizsgáltatják ki magukat.
Még csak reggel nyolc óra és az aktuálpolitika máris betolakodott az aurámba. Nézem a tokást, akire hatnak a kék kormányzati reklámtáblák és lépek egyet előre. Sajnálom, hogy ilyen a lelke, még fel sem ébredt rendesen, de már gyűlölettől villog a szeme. Az eszébe sem jut, hogy a fiatalember évek óta itt él, itt dolgozik és itt adózik, vagyis teljes jogú polgára kis hazánknak. Így joga van az egészségügyi ellátásra is. Ami olyan, amilyen, de még működik. Azért áll ő is itt.
Mit mondtam? Működik az egészségügy? Tudja a fene. Lehet, a körzeti orvosom ezért megkövezne... Bevallom, nem sokat foglalkoztam életemben az egészségügy kérdéseivel, ám ahogy telnek az évek, egyre inkább látom, az egészségügy szolgálói vesztésre állnak.
Az ismerőseim közül az elmúlt hónapokban többen is kórházba kerültek és volt, aki elbúcsúzott ettől a cudar világtól. Volt "szerencsém" látni néhány kórházat, bizony volt, ahol elborzadtam. Vannak helyek, ahol vagy húsz ágy van egy kórteremben, annak a betegnek jó, akinek a fekhelyét spanyolfal félével választják el a másiktól. Egyébként úgy néz ki a kórterem, mintha egy első világháborús filmbe cseppentünk volna. A folyosót és a termet sem lehet tisztán tartani, minden kopott, lepusztult. Csoda-e, ha az orvosok, az asszisztensek ezeken a helyeken egyre fásultabbak, egyre enerváltabbak? Pár éve még felháborodtam, hogy milyen morcosak a nővérek, ma már megértem. Mitől lenne bárki is jókedvű?
Azon a reggelen, amikor vérvételen voltam, s az asszisztens elé kerültem, nem csak a politika tolakodott az orrom elé, a mélyszegénység is. A nyomor maga. A nővér, ki tudja miért, az alatt a pár perc alatt, amíg előtte álltam, rám zúdította keserűségét. Nem tudom miért tisztelt meg vele, lehet, nem is nekem mondta, csak magának. Mert kikívánkozott. „Itt írja alá, ha e-mailen szeretné megkapni az eredményt... Fáradt vagyok, nézze, már ilyenkor tévedhet is az ember. Reggel fél háromkor kelek minden nap, ötkor már itt vagyok. Tudja mennyit kapok? Nyolcvanezer forintot. Ebből tartom el a két gyereket, mert a férjemtől elváltam. A hónap végén már a kezemben van a buszjegy, s csak akkor lyukasztok, ha jön az ellenőr. Arra sincs pénzem."
A nő, akinek arcára ráégett a keserűség, a szeme alatt barnás karikák, utánam nézett. Mosolygott. Tudom miért. Mert jó volt kiönteni a lelkét. A monotonság ugyanis megöli a lelkeket, az arcok délre már összemosódnak, mindenki siet, tolakodik, minden nap morcos, álmos szemek néznek rá, s a legfontosabb dolguk, hogy a vérvétel után a kávéautomatán álljanak bosszút a korán kelésért.
A nővérke meg csak gépel, nyomtat, naponta több százszor elmondja, hogy kérem a beutalót, ezzel jöhet az eredményért, ha e-mailben kéri, akkor töltse ki ezt... Amikor a buszra felszáll, csak szorongatja a megmaradt jegyet. Hátha megint nem jön az ellenőr.
