Kezdjük, talán, a cárizmussal, és a cárok közül is az egyik leggyengébb uralkodóval, Nyikolaj Alekszandrovics Romanovval. II. Miklós 1894-től 1917-ig tartó uralkodása a századforduló orosz gazdasági válságával, a tömeges munkanélküliséggel, az éhínséggel „ajándékozta” meg az oroszokat. Az ő korszaka a Japánnal vívott vesztes háború, a csendes-óceáni orosz hadiflotta megsemmisülése, az 1905-ös véres vasárnapot követő zendülés-sorozat, az első világháború gyászos kimenetele. Miért is kellene olyannyira szeretni ezt a cár-atyuskát?
Nem most először idézem a Financial Times elemzőjét, aki szerint kulturális-történelmi gyökereiket keresve az oroszok a nemzet önazonosságának, identitásának szimbólumát vélik felfedezni a Romanov-dinasztiában. És tegyük hozzá: undorral emlékeznek arra, ahogyan a cár egész családjával végeztek a bolsevikok.
Ezt a sajnálatot és együttérzést ismerte fel Borisz Jelcin, korábbi elnök, amikor 1998-ban részt vett Szentpéterváron a cári család temetésén. Úgy látszik a politikai érdek mindent felülírt, Jelcin nagyvonalúan túl tette magát azon, hogy 1977-ben, Szverdlovszkban, a mai Jekatyerinburgban a városi tanács elnökeként leromboltatta azt a házat, amely otthont adott a száműzött cári család tagjainak. Jelcin, megelőzve Putyint, ugyanis felismerte, hogy a cári kultusz feltámasztásával végső soron a nemzeti tudat erősítését, az állam iránti tisztelet növelését lehet elérni.
Innen már csak egy lépés vezetett ahhoz, hogy 2000-ben az orosz ortodox egyház szentté avassa a cári családot, 2008-ban pedig az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerje el és rehabilitálja. A Romanovok 400 évvel korábbi trónra lépésének ünnepségeit az állam támogatta. Szuperlatívuszokban nem volt hiány, már-már azt hihette az ember, hogy II. Miklós történelmi érdemeinek se vége se hossza. Cári emlékművek, szobrok születtek az évek folyamán.
Meglepetésekben nincsen hiány. Az Orenburgi megye Orszk nevű helységének lakóit is meglepetés érte, amikor ebben a hónapban szembetalálták magukat a hatalmas plakáttal, amely II. Miklóst és a cári családot ábrázolja ezzel a felirattal: „Bocsáss meg, uralkodó!” Még jobban meglepte az embereket, amikor megtudták, hogy a plakátot a helyi törvényhozó gyűlés kommunista párt által delegált képviselője tetette ki több helyen. Arra hivatkozott, hogy a cári család kivégzésének 97. évfordulójára kívánt így emlékezni. A reklámügynökség a plakát kihelyezéséért nem kért pénzt, mondván: az társadalmi célt szolgál.
S most íme az újabb gyöngyszem: a Krím-félsziget déli partján is felállítottak egy szobrot II. Miklós tiszteletére, méghozzá a köztársaság főügyészének a jelenlétében. A csinos és fiatal Natalja Poklonszkaja ünnepi beszédében nem kevesebbet állított, mint hogy a cár trónfosztása azokhoz a kísérletekhez hasonlít, ahogy manapság át akarják írni a nagy honvédő háború történetét. Kijelentette, a cár trónfosztásának nincsen semmiféle jogi hatálya!
Szerinte, az a papír, amelyre a történelmi tankönyvekben trónfosztásként utalnak, nem több egy ceruzával írt másolatnál, amely mindenféle kötelező érvényű jogi formát nélkülöz. Az internetre is feltett beszédtől leesik az ember álla. Keveredik benne minden: a cárizmus és a mai rendszer iránti tisztelet egyaránt. Mintha a cár szellemi hagyatéka a mai nemzedéket is felvértezné. A totális ideológiai zűrzavar pompás terméke.
Ilyen légkörben csodálkozni sem lehet nagyon azon, hogy a milliók haláláért felelős diktátor, Sztálin nevének a tisztára mosásával is el van foglalva a társadalom egy része. Nem lebecsülhető része. A svájci székhelyű „Carnegie Found” már korábban megállapította, hogy Sztálin népszerűsége 12 százalékról 49-re növekedett, és az első helyre került az orosz történelem legnagyobb alakjai között. A „Levada-Centr” orosz közvélemény-kutató intézet által még a múlt év végén végzett felmérés szerint, a megkérdezetteknek már több mint a fele ilyen vagy olyan mértékben, de pozitívan értékeli a diktátor szerepét a honi történelemben.
Egyharmaduk tisztelettel viseltetetik iránta. A legújabb közvélemény-kutatás is ezt a tendenciát tükrözi, mivel a korábbinál most többen tartják „a nagy vezér és tanító” halálát veszteségnek. Majdnem a duplájára nőtt azoknak a száma, akik a szovjet nép által hozott áldozatot igazoltnak látják az elért eredményekben. Ezzel együtt lényegesen kevesebben vannak azok, akik ezt nem így gondolják.
Az elemzők szerint az emberek zöme Sztálin nevét összeköti a terror fogalmával, szó sincs tehát az iránta táplált szeretetről vagy rajongásról. Valamiféle megértésről, inkább. Elemzésre vár, hogy vajon az ukrajnai események ebben mennyire játszanak szerepet. A Sztálint elfogadók között dominálnak a falvakban és kisvárosokban élő, alacsonyan képzett emberek, és az idősebbek.
Az elutasítók viszont a középkorúak, és a nagyvárosok, elsősorban Moszkva jómódú lakosai. Sok fiatal számára ugyanakkor Sztálin személye teljesen közömbös. Az ellentmondásos érzelmeket tükrözi, hogy a FOM közvélemény-kutató intézet felmérése szerint az oroszoknak majdnem a fele elképzelhetőnek tartja, hogy megismétlődjenek a harmincas évek politikai üldözései.
A kialakult helyzetért egyes ellenzéki politikusok az ország mai vezetését teszik felelőssé, amely elmulasztotta a desztalinizálást és inkább hallgatott, amikor meg kellett volna szólalnia. A kommunista párt viszont nem hallgat. Folyamatosan követeli Sztálin szobrok felállítását a fővárosban, utcákat nevezne el róla. A társadalom erre fogékony. Tavasszal Moszkvában, majd Magadan és Mahacskala városának utcáin tűntek fel Sztálin-plakátok, s egy novoszibirszki gyártelepen is.
Dicsőítve a második világháborús hőst. Tveri megyében a jogvédők tiltakozása ellenére, most múzeumot nyitottak Sztálin tiszteletére abban a faházban, ahol a diktátor megszállt egy éjszaka 1943-ban és fontos háborús döntéseket hozott. A kiállított tárgyak Sztálin szerepét hivatottak bemutatni a fasizmus felett aratott diadalban. Elolvashatóak itt a katonai parancsnokok elismerő kijelentései a vezérről. A ház előtt felállították Sztálin mellszobrát.
A múzeum ötlete az Oroszországi hadtörténeti társaságé. Igazgatója úgy nyilatkozott az Izvesztyija című lapnak, hogy ezzel az emlékhellyel azon milliók emlékének adóznak, akik hittek vezetőjükben. „Sztálin mellszobra – országunk hősi korszakának emléke”. A kulturális miniszternek annyi jutott az eszébe, hogy felszólítsa az embereket, hagyják már abba, hogy Sztálinra öntsék minden mai problémájukat és ellentéteiket. Ehhez még csak annyit, hogy egy sztálini haláltábor helyén épülő múzeum tervei közül eltávolítottak mindent, ami Sztálinra emlékeztetett volna.
Úgy látszik messze kerültünk 1956-tól, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán a párt első embere, Nyikita Hruscsov feltárta a sztálini korszak bűneit, és utána megkezdték emlékeinek csendes eltüntetését. Manapság nemcsak a kommunisták, a törvényhozás konzervatív képviselői, hanem regionális vezetők egész sora dolgozik azon, hogy a véreskezű diktátort az állami vezető pozitív példájaként mutassa be.
