;

Petőfi temetés;

- Őrület

Bíz’ Isten, ha nem tudnám, hogy az OPNI – marslakó migránsok kedvéért, a Lipót – már jó néhány esztendeje lehúzta a rolót, szentül meg lennék győződve, hogy ápoltjai amúgy Zrínyi módjára kitörtek kanári sárgára pingált otthonukból, hogy rohammal vegyék be a Fiumei úti temetőt. A jóhiszeműek akár vidám farsangolóknak, vagy busójáróknak is vélhették volna a száz-százötven főnyi tarka sereget, ha tábláikkal, zászlaikkal, kokárdáikkal nem hirdették volna fennen, hogy ők bizony temetni jöttek ide, nem dicsérni, mármint a farsang diadalát.

Kőtáblát is cipeltek magukkal, mint egykoron Mózes. Na nem oly’ böhöm nagyot mint ő, hanem csupán akkorát, hogy Barguzin nagy halottjának, Petőfinek a neve, születésének, valamint halálának(!) az évszámai ráférjenek. A hangsúly persze az utóbbin volt. Az utókor, továbbá a hazátlan pupákok okulására. Hogy végre ők is megtudják, merre lakozik a Jóisten, hogy a Költőn még a muszka kardja sem ejthetett sebet, hogy akár nővé is változhatott, hogy láng lelke ebben a corpusban hághasson a legmagasabbra. A Haza mindenek előtt! Ezért aztán még „halálának” dátumát is a honnak rendelte alá.

Ki nem találnák az évszámot! 1856. Hogy aztán száz évre rá… Mert Petőfi egy vátesz volt, aki pontosan egy évszázaddal előzte meg a korát. Mert ő már akkor tudta, hogy MÁRCIUS után OKTÓBER jön. Ha rajta múlt volna ő vezette volna a Pilvax közieket…! Hja kérem, a láng lélek az a vézna női testben is lánglélek! Mert a kínai megmondta: a lélek a fontos, a perdöntő. A lélek – mint olyan – pedig vándorol. Ezt mindenki tudja, csak azok az idegenszívű akadémikusok nem. Mert makacsok mint az öszvér. Mert nem tudják, hogy még a lélek is a piacról él. Ha nem fizetik meg, nem vándorol. Még a Petőfié sem. Így aztán tettek róla, hogy az a fránya lélek egy kicsit csipkedje magát…

- A KÖLTŐ hazatér! – rikkantotta világgá Megamorv úr. – Milliók kísérik majd utolsó útjára. Lesz zenekar, kórus, versmondó, huszárregiment!

Aztán be kellett érnie egy álsírral, s a százvalahány főnyi farsangozó ápolttal. Ők azonban nem érték be ennyivel. Ha már itt vannak… Ha már ide ette a penész ezeket a riherongy firkászokat és tévéseket, mutassuk meg nekik, hogy kik vagyunk!

Hát megmutatták! Még meg se kellett nagyon mukkanniuk, hogy bárki fia-borja rájöjjön, kifélék-mifélék. Lobogott az Árpádsáv, amerre csak szem ellátott. Mögöttük szerényen virított a tábla: TISZAESZLÁR. Sötét múltunk még setétebb jelképei pedig a cifraszűrökön, a bocskaikon, a betyárgúnyákon.

Riporter kérdez, lekommunistázzák. Aztán azonmód megfosszák magyarságától is. Akkor pedig mi más lenne, ha nem egy nyavalyás zsidó. Firkász felnéz. Hogy szembesüljön a táblával. Szinte üvölt rá az írás: TISZAESZLÁR.

Őrület! Mindenkit, aki arra jár és nem ők, gyanakvó szemek kísérik. Mert mások. Komcsik, libsik, idegenlelkűek… Azaz nem MAGYAROK…

Jöjjön hát az egymillió forintos kérdés: feltétlen gyűlölni kell ahhoz valakit, hogy igaz magyar lehess?