Nem mindennapi humora és tabudöntögető szemtelensége ismét élvezetes perceket szerez majd testi-lelki tesójával, Mark Wahlberggel karöltve. Ezzel szemben a Ted 2 meghökkentően színtelen. Persze, vannak egész jó plüssmacis poénok, de nem dobják fel kellően a sztorit, ami Ted friss házassága körüli zűrökkel indul. Ráadásul szégyenszemre MacFarlane átvesz pár unalomig koptatott romantikus klisét, hollywoodiasan átszínezve, mint például hogy a romló házasság megmentésére a legjobb orvosság a gyerek. Káromkodásban, a testnedvek szerepeltetésében és a szaftos szexista kiszólásokban most sincs hiány, a film ebben tartja a nívót. Folyik derekasan a tudatmódosítás is.
Olyannyira, hogy oda se bagózunk már az állandó füves cigizésre. Ezek a filmes élvezeti cikkek ugyanis csak ilyen-olyan másolatai az első film harsány újdonságainak. MacFarlane elkövette azt a hibát, hogy saját csapdájába pottyant: amitől előző filmjét falta a közönség, azzal kísérli meg ismét beetetni a nézőjét. Pedig ha kétszer mondja ugyanazt, attól az nem erősebb, inkább kopottasabb lesz. Ami az újdonság kábító varázsa volt először, a minden illemet és határt vidáman legázoló humor, az most ügyes önismétlés. Nevetünk, de nincs felszabadultság.
Ráadásul kábító mennyiségben polgárjogi harcos szövegeket kapunk, fejtágító stílusban. Tedet megfosztják ugyanis a személyiségétől és tárggyá nyilvánítják. Az elbűvölően mocskosszájú, önző plüssmaci átmegy komoly polgárjogi harcosba. Összevont szemöldökkel, drámázva. Teddel ez nem jön össze. A néző meg tűnődik, milyen az amikor a pokolba vezető út tényleg jó szándékkal van kirakva. Unalmas.