Azon a kerítésen, amelyet a magyar kormány azért épít a szerb határon, hogy feltartóztassa az általa „illegális bevándorlóknak” nevezett migránsokat - valójában legfőképp menekülteket -, a hírek szerint pengék is lesznek. A beépített kések – úgymond – jócskán megnehezítik majd az átjutást.
Ezt a sajtóértesülést eddig senki nem cáfolta. Vagyis a kormányzat nem szégyelli a dolgot, esze ágában sincs lemondani erről a tökéletesen haszontalan, viszont annál viszolyogtatóbb, barbár „megoldásról”, mert az pontosan beleillik abba a propaganda-hadjáratba, amit belpolitikai használatra folytat a menekültek ellen. Nyilván arra számít, hogy mindazok, akiknek legrosszabb ösztöneikből fakadó indulatait már eddig is sikerült ezzel a hecckampánnyal felkorbácsolni, nemkülönben lelkesen üdvözlik a pengék beépítését is. Hiszen ez a párját ritkító „műszaki” gondosság arra vall, hogy a kormány komolyan veszi a feladatot: megértetni a Magyarország felé igyekvő oltalmat keresőkkel: márpedig ha itt próbálkoztok, legfeljebb elvéreztek a kerítésen, de bebocsátást akkor sem nyertek.
Ez a látszólag kegyetlen elriasztási technika persze értelmetlen, és akik kitalálták, azok is pontosan tudják, hogy ilyesmivel nem lehetne megállítani az elkeseredett, kimerült, félelemtől űzött embereket. Szerencsére azonban nincs is szükségük arra, hogy a magyar késeken keresztülmásszanak. Tudvalevő – noha a kormány korifeusai erről nemigen beszélnek -, hogy amennyiben bárki a kerítés előtt, már magyar területen megáll, és bejelenti, hogy menedéket kér, azt a nemzetközi egyezmények szerint amúgy is be kell engedni. Tehát maga a kerítés is felesleges, hiszen semmiféle gyakorlati haszna nincs – kizárólag arra való, hogy a kormány emberei folyamatosan előadhassák a nemzet megmentéséről szóló színjátékukat. Legkevésbé sem érdekli őket, hogy ez a gyalázatos népámítás a lehető legrosszabb színben tünteti fel az országot; hogy úgy láttatja a magyarokat, mint a mások szenvedéseire érzéketlen, nem csupán önző, de ráadásul kíméletlen rasszistákat.
Mert az Orbán-kormány azt még csak elfogadtatta a nemzetközi szervezetekkel, magával a brüsszeli Bizottsággal is, hogy miután az utóbbi időben mind több menekült érkezik Magyarországra, méltányos, hogy elhelyezésükhöz nagyobb anyagi hozzájárulást kapjunk az uniótól. De ugyanezek a fórumok már a kerítésépítés gondolatát is elutasították; csakúgy mint Szerbia, amelynek miniszterelnöke sem rejtette véka alá lesújtó véleményét. Nem kétséges persze, hogy a világ érti az orbánizmus belföldi hasznosításra szánt üzenetét, de éppen ezért még jobban undorodik ettől a rezsimtől. Undorodik attól, hogy egy politikai kurzus a pőre uszítás árán próbálja növelni támogatottságát, és számára ez a cél minden eszközt szentesít.
Orbán és társai úgy vélik, hogy az őket elítélők egyszerűen álszentek, mert maguk sem kérnek a menekültekből, legfeljebb a politikai korrektség jegyében úgy tesznek, mintha a humanitárius kötelességet előbbre valónak tekintenék a saját komfortérzetük védelménél. Csakhogy ez nem igaz. Éppen nyugati szomszédunk példázza, mennyire másként viselkedik egy valóban fejlett, az európai értékeknek elkötelezett állam ebben a krízisben, mint Magyarország. Pedig az osztrákok sokkal inkább érintettek a migránsok áradatától, hiszen azok egyik célállomása éppen Ausztria. Ennek ellenére a bécsi belügyminisztérium felhívással fordult a lakossághoz, kérve, hogy mivel a táborok megteltek, jelentkezzenek azok, akik befogadnák az oltalmat keresőket. Az osztrák hatóságok tehát még véletlenül sem illegális bevándorlókról beszélnek, mint Orbánék, hanem „háborús menekültekről”, akik védelmet érdemelnek.
Ugyanakkor ez a bánásmód nem azt jelenti, hogy a menekültstátus iránt benyújtott kérelmek nem esnek szigorú elbírálás alá. Sem Ausztria, sem Németország nem adja könnyen a letelepedési engedélyt; akik bizonyíthatóan nem üldöztetés vagy másfajta életveszély elől emigrálnak, azokat ők sem fogadják be. De amíg az eseti döntések meg nem születnek, tisztességesen ellátják az embereket. Nem csupán élelmezik, és ha kell felruházzák őket, de az egészségügyi szolgáltatást sem tagadják meg tőlük – és ami a legfontosabb: nemhogy nem hergelik ellenük a lakosságot, hanem megértésre, a szolidaritás kifejezésére szólítják fel. Ez a metódus szöges ellentéte annak, ahogyan a magyar hatóságok viselkednek. Minálunk a kormánypropagandának megfelelően bánnak a határon átkelőkkel: egyrészt deklaráltan bűnözőknek tekintik őket, másrészt mindent elkövetnek, hogy magukra hagyottan, tájékozatlanul és éhesen bolyongjanak a városokban pályaudvartól pályaudvarig, míg valahogy eljutnak a táborok kétségbeejtő körülményei közé. Ha nem akadnának önkéntes civil segítők, a helyzet még drámaibb volna. Ám megmagyarázhatatlan a nagy karitatív szervezetek, az egyházak és a Vöröskereszt passzivitása. Ezek Európában mindenütt élen járnak a migránsok megsegítésében, és munkájukkal igyekeznek megfelelni az irgalom parancsának. A kereszténységével amúgy hivalkodó magyar kormány ilyesmiről a jelek szerint még csak nem is hallott – és talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy a jótékonyság felkent intézményeit ez a hivatalos süketség készteti oly elszánt közönyre.
Nem hallottuk, hogy bármelyik egyházi méltóság tiltakozott volna akárcsak a pengékkel megerősített határzár ellen.
