Egyszerre vagyok dühös és meghatott. Egyre dühösebb és egyre meghatottabb. Látom a menekülteket segítő civileket, Magyarország élő lelkiismeretét. Pontosabban itt, Budapesten csak őket látom. A dühöm annak szól, hogy a hivatalos Magyarország helyett ők és csak ők állnak a vártán. Segítség nélkül segítenek. Még azt sem kapják meg, amihez csak egy jóindulatú bólintás kellene. Nyilván nem a MÁV maga találja ki, hogy nem engedik be információs pultjaikat a pályaudvarokra, ahol a délről érkező vonatokról leszállókat útba igazítanák a számukra kijelölt menekülttáborok felé, ahol térképet vagy egy korty vizet adhatnának. Nekik kell megvenniük a villamosjegyet, hogy az elcsigázott vándorokat átkísérhessék az egyik vasútállomásról a másikra. A menekültek ugyan a vonaton a táborhelyig ingyen utazhatnak, de a papír, amit kezükbe nyomnak, magyar nyelvű, és a BKV-ra nem érvényes. A hatóság bizonyára úgy gondolja, elegendő nyelvleckét jelentenek nekik az őket kiutáló plakátok.
Így aztán az önkéntesek adják az információt is, nemcsak a szendvicset és a vizet. Annyian, ahányan vannak, addig, amíg bírják, és azoknak, akiket elérnek. A többiek zavarodottan tévelyegnek Budapest utcáin.
Csak a civileknek köszönhető, hogy nincs még nagyobb baj. Ők gyűjtik az adományokat, ők azok, akik cipőt és ragtapaszt adnak a sebesült lábra. Ők szereznek orvost – gyakran önkéntest – a lázas gyereknek, a gennyes fogú kamasznak. Erejük végén járnak. Nincs profi hátterük, nincs mögöttük állami intézményrendszer.
Néhányszor kicsit besegítve igazi hétköznapi hősöket ismertem meg köztük. (Félek, ártanék nekik, ha megnevezném őket, ezért legfeljebb keresztneveket említek.) Zsuzsát, aki vendéglője egy részét rendezte be központi adomány-gyűjtő helynek, és azóta éjjelét és nappalát erre a munkára áldozza. Ezer felől zúdulnak rá a kérések és a kérdések, de még sosem láttam türelmetlennek. Legfeljebb fáradtnak, nagyon fáradtnak és gondterheltnek, hiszen kizárólag civil alapon ezt a munkát nem lehet hónapokon át folytatni. A mindig jókedvű Csillát, aki vendéglátósként amúgy is fájós lábbal itt talpal tovább munka után hajnalig. Andrást, aki egész nap ingázik a pályaudvarok között. A középkorú mosolygós nőt, aki mentegetőzik, hogy műtött gerince miatt a nehezebb csomagokat nem tudja cipelni. Aztán mégis megteszi. A másikat, akinek mindig könnybe lábad a szeme, ha menekült gyerekek sorsával találkozik. Az állástalan újságírót, aki gyors eszét és szervezőkészségét most itt kamatoztatja. A nagymamát, aki egyszerűen mindenütt ott van, hajolgat, pakol, és minden adományozóhoz van egy simogató mosolya. Az angol fiút, aki csak betévedt inni egy sört a vendéglőbe, aztán látva a munkát, itt ragadt. A tündéri török vendéglőst, aki olyan ételt hoz, amit a muzulmánok is megehetnek, és minden este meghatottan ismétli: ti jó emberek vagytok.
Valószínűleg nagyon különbözőképpen gondolkodnak a világról. Nem „ellenzékiek”, többségük bizonyára idegenkedik a politikától, pláne a pártoktól. A Facebookon komoly vitát váltott ki az is, szabad-e elfogadni az MSZP felajánlott segítségét, használni székházát. Már csak ezért is ostobaságokat beszél a Fidesz ifjúsági szervezete, amikor „az MSZP-ről és csatlósairól”, az „álcivilekről” beszél, akik „végre beismerték, hogy ugyanazon tőről fakadnak”. Dehogy fakadnak. Fogalmam sincs, ki hová szavaz közülük, és ennek most nincs is jelentősége. Van köztük zenész, ingatlanközvetítő, fejvadász, pincér, gimnazista és nyugdíjas. Még a menekült-kérdésről is különbözőképpen gondolkodnak, de abban egyetértenek, hogy gyerek nem maradhat éhesen vagy cipő nélkül, a hetek óta vándorló család kell, hogy takarót és végre jó szót is kapjon.
Noha „szél ellen” cselekednek, nagyon is törvénytisztelő állampolgárok. Éppen abban működnek közre, hogy a menekült betarthassa a törvényt és emberi körülmények között eljuthasson a kijelölt táborhelyre.
Ezért nem értik, miért vannak magukra hagyva. Hajlamos vagyok azt hinni: én értem. Egyrészt a kormány valószínűleg nem bánná, ha a menekült-ellátás szempontjából Európában minket is „nem biztonságos országnak” nyilvánítanának, ahova tisztességes helyről nem küldenek vissza senkit. Hiszen, mint hírlik, nálunk még a meglévő táborokból is sátrakba akarják terelni a szerencsétleneket. Másrészt kell a konfliktus, kell az „idegenek” riasztó látványa a körúton és a parkokban, hiszen ez tartja életben a kormány legfrissebb imázsát: ők aztán kívül-belül megvédik a nemzetet, megóvják a betolakodóktól, bezzeg a hazaáruló ellenzék „bevándorló párti”.
Hallom, a kerítésből felhúznak egy „kísérleti” darabot. Mi volna, ha a kormány csak egyetlen napra „kísérleti” emberséggel próbálkozna, és tenné a dolgát? Ehhez még pengék sem kellenek. Ajánlom figyelmükbe az aligha lekomcsizható Böjte Csaba szerzetes szavait: „Hogy külföldről, Afrikából, Ázsiából rombolnák le a keresztény kultúrát? A történelem során mindig a belső bűnök bomlasztották szét a kultúránkat. Európát az itt élő megkeresztelt, de kapzsi, hitetlen, önző emberektől féltem.” Én is.
