A Keletiben járunk, cseppet sem barátságos a környezet. Zsúfolt peronok, zaj és szemét. Mintha mi magyarok ezzel is üzennénk: ti itt csak megtűrtek vagytok, hát ezt érdemlitek. S ők mégis, ha csak látszólag is, de jól érzik magukat. Kisebb csoportokba verődve pihennek, beszélgetnek, nevetnek és sétálnak. Ők lennének hát a vademberek, a hírhedt illegális bevándorlók?
Vadnak biztosan nem vadak. Még a magyar bevándorlási hivatal eljárási rendjének ellenére sem, ahol „kiállítanak egy magyar nyelvű papírt, majd a kezükbe adják, hogy menjenek” – számol be az eljárásról Léderer András aktivista. A papír – habár két oldalas – összesen két fontos adatot tartalmaz: a menekülttábor helyét, ahová el kell jutniuk, s a megérkezés határidejét.
Segítséget semmilyen hatóságtól nem kapnak
„Gondolj bele a helyzetbe: megérkezel Kínába, és adnak neked egy kínaiul írt határozatot, hogy hová kell tovább menned.”. András szavaiból felháborodottság érezhető, ami érthető. De ezeknek az embereknek a háta mögött, már nagy út van, nem foglalkoznak ilyen apróságokkal. Legalábbis ez látszik rajtuk, s azon ahogyan itt a Keletiben léteznek. Lenyűgöző és egyben szomorú látványt nyújtanak.
„A csoport zöme csak arab nyelven beszél, páran vannak viszont, akik tudnak angolul.” – mondja egy fiatal lány. Ő Luca, aki otthonosan mozog közöttük. Beszélget, adományokat fogad, vajas kenyeret ken, segít. „Van egy piros pólós srác, ő ugyan kicsit töri az angolt, de segíthet neked” – mondja, s a következő pillanatban már meg is találja.
A fiún rögtön látszik, hogy igazi nagymenő, most mégis kicsit szeppent. Zavarban van, de ez nem tart sokáig, angolul is egész jól beszél. Hiába viszont a nyelvtudás, ha az ember szűkszavú. Nem is mondott magáról sokat, csak annyit, hogy Afganisztánból jött és Németországba menne a családjához. Szülei ugyanis már elmenekültek otthonról, így ő is útnak indult. Embercsempészek segítségével Görögországig jutott, onnan gyalog és vonattal került Pestre. Vágya, hogy egyetemre járhasson, hazájában erre viszont nincs lehetősége.
A legapróbb segítséget is hálásan fogadják
A viharvert csoport a peronok utas-forgataga elől a vasútállomás és a metrókijárat torkolatába húzódott. Többen a lépcsőkre telepedtek, mi csak hallgattuk őket, ahogyan arabul beszélnek. Fura nyelv az övék, cseppet sem dallamos.
Jegyzetek olvasása, címszavak feljegyzése, ez következett. Majd egyszer csak kicsit távolabb a csoporttól leült egy fiú. Nem tett semmit, csak minket figyelt. Érdekes helyzet volt, talán kissé szokatlan is. A fiú viszont egyre bátrabbá vált és közelebb húzódott. Már szinte szemérmetlenül bámulta a jegyzettömbömön a különös - számára bizonyára ismeretlen – rejtjeleket.
A papírra csak annyi volt írva angolul „hogy hívnak?”. Egymásra néztünk, ő zavarodottan mosolygott, de nem válaszolt, sőt vonakodva el is húzódott. Afganisztánból jöhetett ő is, mint annyian mások a csoportban. Mikor tekintetünk találkozott csak annyi látszott rajta: nem fog beszélni, hiszen mit is mondhatna egy idegennek.
Keserédes hangulat lett úrrá a Keletin, majd a semmiből hegedűszó hangzott fel. Egy középkorú, őszes, fekete inges úr játszott. Hát ő is segíteni jött. Nem ételt, italt, vagy tisztálkodószereket hozott, hanem zenét. A körülötte lévők pedig áhítattal hallgatták, s ő csak húzta. Egyszerűen, szívből. Mert a Keletiben mindenkinek szíve van: diáknak, fiatal felnőttnek és idősnek egyaránt.
De még annak is, aki ha nincs is ott egész nap, ha valamire szükség van, azonnal teli szatyrokkal, babakocsival, matraccal ott terem. És sokan vannak ezek az emberek, nagyon sokan! András is ilyen. Régóta kint van, a több napos-hetes munkában el is fáradt, de nem mutatja, mert nem mutathatja. Pedig szerdán aztán különleges helyzet volt, a vonatok nem közlekedtek. Először áramkimaradás miatt, majd a szél által lesodort törmelékek miatt több vágányt lezártak.
Hosszú út áll mögöttük, az apróságokkal gyakran már nem foglalkoznak FOTÓK: TÓTH GERGŐ
„Ilyen helyzet még nem volt, de ezt is megoldjuk valahogy”- mondta az elszánt aktivista. Megoldják, mint annyi minden mást ezen kívül. Egyedül. S hogy miért? „Segítséget semmilyen hatóságtól nem kapunk, igaz a Keletiben legalább a rendőrök megértőek és szemet hunynak afelett amit itt csinálunk. Hivatalosan nem segíthetnénk, sőt, nem is lehetnénk ezen a helyen.” – mondja.
Andrásék munkája állandó szélmalomharc, hatósági engedélyek nélkül ugyanis rendszeres problémáik adódnak. „Nagyon sok sátor, mobil mosdó felajánlást kapunk, de nem tudjuk őket hol felállítani. Nincsen fogadóház a környéken, ahová vihetnénk őket így marad az a zsibvásár, amit itt látsz” – mutat a bázis felé. De problémájuk akad ezen kívül is, a sérülten megérkező menekültek ellátásával kapcsolatban.
Azaz helyben - hiába a több hivatásos egészségügyi dolgozó - nem tudják szakszerűen ellátni, baleseti ügyeletre pedig hiába viszik őket. Hivatalos iratok hiányában nem látják el őket. „Először el kell jutniuk a számukra kijelölt menekülttáborba, ahol kiállítanak nekik egy humanitárius igazolványt, hogy személyazonosságukat igazolni tudják. Kórházi ellátásra csak ezután lesznek jogosultak. Persze súlyos sérült esetén az ellátás papírok nélkül is kötelező” – mondja András.
A Keletiben lévő menekültek már tudják, hogy megy itt nálunk. De hányan lehetnek, akik felénk tartanak még, mert hisznek a Nyugat szellemében? Hazánkba, ahol a kormány legújabb rendelkezései alapján 48 órán belül vissza is toloncolhatják őket oda, ahonnan elindulnak. De ők erről még nem tudnak, csak jönnek.
„És mi lesz, ha a menekülttáborokat kiürítik? Kinyitják a kapukat, a menekültek pedig ismét nekiindulnak? Akkor minden kezdődik majd elölről” - fejezi ki aggodalmát András. S a helyzet valóban elkeserítő: ha el kell menniük, a mostani napi 600 ember helyett sokkal többen érkeznek egy pályaudvarra. De oda már kevés lesz a kitartó humanitárius kríziskezelő csapat, kevesek lesznek a civilek, s mit sem ér majd egy kerítés.
Mint ahogyan kevés egy riport is, hogy megmutassa, ahogyan egész családok fekszenek a pályaudvaron a zajban, a mocsokban. A tekintetük annyit mond: „Minden rendben. Köszönöm, hogy foglalkozol velem!”. Közben pedig rettegnek. Menekülő, hazájukból örökre száműzött emberek rettegnek attól, hogy mi lesz,ha már nincs hová továbbmenni.
