Természetesen mindannyian tudjuk, hogy akár bennmarad az eurózónában Görögország, akár nem, felgyülemlett adósságát sohasem fogja visszafizetni - jelentette ki többünk társaságában egy magas rangú uniós tisztviselő egy csütörtök esti brüsszeli fogadáson. De ki az a bátor politikus, aki ezt meg meri mondani a hitelező országok választóinak? - tette hozzá nevetve, és belekortyolt a pezsgőjébe. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértői hivatalos nyilatkozataikban ennél óvatosabbak, ők nyilvánosan csak annyit mondtak, hogy átütemezés és részleges adósság-elengedés szükséges ahhoz, hogy Görögország valamikor - a bizonytalan jövőben - teljesítse fizetési kötelezettségeit. A nemzetközi közgazdász-elit képviselői közös nyilatkozatban nem kevesebbet állítottak, mint hogy az esetleges további megszorítások „nem csak Görögország európai jövőjével végeznek majd, hanem járulékos kárként az eurózóna megszűnik a remény, a demokrácia és a prosperitás jelképének lenni”. Még Donald Tusk, az Európai Tanács eddig inkább csak félszeg szerepléseiről ismert elnöke is kimondta, hogy valamiképp „át kell rendezni a görög adósságot”.
Az ilyen, a közgazdasági racionalitást hangoztató nyilatkozatok mellett az elmúlt napokban egyre erőteljesebben megjelent a geopolitikai jellegű érvelés is. Talán nem szerénytelenség, ha megemlítem, hogy e hasábokon a görög válság eleje óta többször leírtam: Görögország kivételesen fontos geostratégiai helyzetét a Földközi-tenger keleti medencéjében őrültség lenne figyelmen kívül hagyni. Az amerikai vezetés egy ideig hallgatott erről. Nyilván abban bíztak, hogy Merkel asszony hivatalos washingtoni nyilatkozatok nélkül is tudja: az USA és a NATO geostratégiai érdekeit nem veszélyeztetheti Görögország kitaszításával az európai közösségből. Esetleg még azt is hozzágondolták, hogy az euró meggyengülése a kisstílű brüsszeli alkudozás miatt csak jót tehet a dollárnak. De amikor kiderült, hogy a németek és néhány kisebb északi ország nemcsak pedagógiai szándékkal fenyítgeti a görögöket, hanem komolyan fontolóra is vették kitaszítását az eurózónából (és ezzel az EU-ból is), akkor megszólalt a vészcsengő Washingtonban.
És messze elhallatszott a hangja. Nemcsak az amerikai kormányzat vezetői, hanem a NATO főtitkárhelyettese is világossá tette, hogy Görögországot nem szabad kilökni a nyugati közösségből. Bár a pénzügyminiszterek ritkán foglalkoznak katonai stratégiával, Jack Law amerikai pénzügyminiszterre hárult a feladat, hogy tömören kimondja: a görögök kizárása az eurózónából „geopolitikai hiba” lenne. Ez egyenes beszéd volt, s nyilván jelzésértékűnek számít az is, hogy éppen az amerikai pénzügyminiszter üzente meg európai kollégáinak: vannak fontosabb dolgok is a világon, mint a kamatos kamat számolgatása. A Nyugat biztonsági és geostratégiai érdekei bizonyosan ilyenek.
Sajnálatos módon azonban egyes uniós kormányok nem akartak odafigyelni sem a további megszorítások képtelenségét bebizonyító közgazdászokra, sem az amerikai vezetés egyértelmű figyelmeztetésére.
A mostani görög válság elején sokan leírtuk, hogy a hitelezők merevsége és az elhúzódó brüsszeli vita sokat árt az euró, mint közös valuta és európai projekt tekintélyének. Mára azonban ennél sokkal több, a közös Európa politikai tekintélye is veszélybe került. Formálódik az orosz-kínai tengely, egyre veszélyesebb az Iszlám Állam, menekültek százezrei özönlenek Európába, bárhol megtörténhet egy szörnyű terrortámadás a kontinensünkön is. Európa vezetői eközben hónapokon át a görögökkel civakodnak egy olyan adósságról, amelyről ép ésszel maguk is tudják, hogy behajthatatlan. És ami még nagyobb baj, az utolsó napokra közöttük is jól láthatóan megjelentek a törésvonalak. Németország azt kockáztatja, hogy megrendül a vezető szerepe az EU-ban, s ezzel az európai egység még instabilabbá válik. Lehet, hogy Merkel asszony jól számol a Sparkasse otthoni befolyásával, de az európai válságok kezeléséhez szükséges tekintélye máris súlyos csorbát szenvedett. Pedig szükség lenne rá, sok válság fenyegeti még Európát.
Hazánk nem része az eurózónának, s a görög válság aligha növeli a magyar euró esélyeit. Annyit sajnos megállapíthatunk, hogy ennek ellenére Magyarországon az ellenzéki táboron belül újabb törésvonal keletkezett. Az egyik oldalon a megszorításokra épülő, neoliberális pénzügyi politika hívei állnak, a másikon azok, akik a Szirizában (és a spanyol Podemosban) az európai baloldal megújulásának útját látják. A görög kérdés újabb alkalom arra, hogy kiderüljön: a megszorításokhoz, a nyugati bankokhoz, s általában a gazdaságpolitikához való viszony élesen kettévágja a magyar demokratikus ellenzéket. Pedig ennek rendezése, feloldása nélkül nehéz elképzelni egy választási sikert. A görög válság körüli éles vitáknak különös fénytörést ad, hogy az amúgy szilárd Amerika-barátságról ismert magyar liberálisok most nem akarják felismerni az Egyesült Államok valódi geostratégiai érdekeit. Pedig a pénzügyi politika nem cél, hanem csak eszköz a hatalmi célok eléréséhez.
