Megnyerte, amit megnyerhetett: a magyar versenyfilm vitte el az egyetlen, tehát fő díjat az első- és második rendezésükkel jelentkezőkből válogatott East of the West elnevezésű versenyprogramban. A Szerdai gyerekért odaítélt Kristály Glóbuszt a fiatal rendező, Horváth Lili személyesen vette át. Dupla öröm, mert ugyan ez a szekció rendszeresen szerepeltet magyarokat (Tavaly például az Utóélet és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan versenyzett az East of the West szekcióban), de eddig még magyar rendező nem lett a szekció fődíjasa. Mire Horváth Lili a Karlovy Vary-i záró gála közönségének tapsa közepette a színpadon átvette a díjat (amely 20 ezer dollárral jár, egyenlően megosztva rendező és producer között), addigra már díj tulajdonos volt. Ugyanis a FEDEORA zsűri díját is Horváth Lili filmje nyerte megosztva. Ez a szervezet az európai és földközi-tengeri országok filmkritikusait tömöríti és számos filmfesztiválon ad ki díjakat.
Három év óta zsinórban nyeri a legjelentősebb díjakat magyar film Karlovy Varyban. Kezdődött Szász János A nagy füzetével, amely 2013-ban fődíjat kapott, majd tavaly folytatódott Pálfi György Szabadesésével, amely a legjobb rendezés és a zsűri különdíját vitte el, s ezúttal a fiatal nemzedéket versenyeztető szekció legjobbja lett magyar film. A zsűri ítéletében alighanem az az érzékenység is nagyban esett a latba, amellyel a rendező, aki maga volt a forgatókönyvíró is, kiválasztotta a témát. Nem a felnőtté válásról van egyszerűen szó a Szerdai gyerekben, hanem arról a nagyon nehéz, sok buktatót rejtő folyamatról is, amit a történetben egy többszörös hátránnyal induló fiatal lány végigjár élete egy nehéz szakaszában, a felelőtlen ballépések sorozatától a felelős vállalásig, az anyaszerep súlyának megértéséig. Az a pillantás, amellyel Horváth Lili a kisemmizettek és esélytelenek világába próbál belelátni, feltétlenül tiszteletre méltó művészi választás. Még akkor is, ha – mint korábbi tudósításunkban a film Karlovy Vary-i bemutatkozását követően megjegyeztük – a film nem minden felvállalt súlyt tudott igazán felemelni meggyőző erővel. De hogy mindenképpen hatni tudott, azt a nemzetközi zsűri döntése, és persze a díjat osztó filmkritikusok véleménye szépen igazolja.
Az 50. évfordulóját ünneplő fesztivál tele volt reményteli fiatal filmessel. A fiatalítás jegyében zajlott a félévszázados jubileumi fesztivál versenyprogramja is. A fő versenyben bemutatott filmeknek több mint a fele első film volt, páratlan arány egy úgymond felnőtt fesztiválon. Valószínű, ez a friss szellem hatotta át a többnyire fiatalokról készült filmek egész versenyét. Ugyan voltak gyengébb indulók, de egészében véve friss, érdekes, és még a múltról is mai hangon beszélő művek sorakoztak fel a Kristály Glóbuszért. Nem csoda, ha a díjazottak között öt debütáns rendező műve szerepelt. Rögtön a legnagyobb díjat, a fesztivál fődíját az elsőfilmes Diego Ongaro kapta, aki ugyan francia rendező és forgatókönyvíró, de Massachusettsben él. Így találkozott a Kristály Glóbusszal jutalmazott filmje inspirálójával. A Bob and the Trees (Bob és a fák) című amerikai opusz előzménye egy kisfilm volt, ezt egészítette ki cinema verité-stílusban a rendező lefegyverzően érdekes nagyjátékfilmmé. A címszereplő egy Bob Tarasuk nevű fickó, aki önmagát alakítja a vásznon. A rendezőt lenyűgözte ennek az embernek a rendkívüli személyisége és elbűvölték a történetei, és ez történik a nézővel is. Az sem véletlen, hogy a korábbi Sundance-fesztiválon történt filmbemutató kultuszfigurává emelte a civilként is lenyűgöző egyéniségű főhőst. Bob egyetemi végzettsége szerint a természetes források konzerválásának szakértője, a film révén úgy emlegetik, mint rönkvágó és farmer. A mindennapjaiban kíséri őt útjain a fák közé a kamera, és ráadásul az erdős-hegyes táj kemény sorsú, egyszerű életű, nyitott szívű férfijaival ismertet meg, akiknek a tenyerén vastag bőrkeményedés nőtt, de lélekben érzékenyek. Bobról még az is kiderült, még soha nem volt útlevele és nem hagyta el a lakóhelyét.
Elsőfilmes a legjobb rendező díját elnyert, pristinai születésű Visar Morina is. A Kölnben diplomázott koszovói rendező német-koszovói-macedon-francia koprodukcióban forgatta debütáns játékfilmjét, a Babai című drámát. (A Babai jelentése: apa) A kisfiát egyedül nevelő apa valósággal megszökik a hozzá foggal-körömmel ragaszkodó kisfiától, hogy elmeneküljön a nyomor és kilátástalanság elől, Koszovóból Németországba. De a kisfiú elindul, és végül megtalálja őt egy menekülttáborban. Lecsupaszítva ennyi a sztori, de a film attól lélekbe markoló, hogy nem él a menekült-téma könnyfakasztó eszközeivel. Azt látunk, amit egy kisfiú észrevesz – ez sem kevés, de másképpen látszik, mint egy felnőtt szeme előtt. Nem a menekültlét bemutatására koncentrál a rendező hanem arra a szörnyű folyamatra, ahogyan egy tízéves kisfiú fokozatosan veszíti el a bizalmát a felnőttekben, veszti el a gyermeki hitét a világ remélhető jóságában. Szép film, megérdemelt díj.
A házigazda cseh film két díjat kapott, szintén megérdemelten. A legjobb színésznő díját Alena Mihulová nyerte, szerepe attól volt nehéz, hogy egy teljesen hétköznapi nőt kellett megjelenítenie a Házigondozó című, ugyancsak debütáns alkotó filmjében, akinek semmiféle kiugró, csillogó jellemzője nincs. Járja a vidéket és ellátja a magatehetetlen betegeket. A díj a hétköznapok névtelen hősének embermeleg, szeretni való ábrázolását emelte ki. A férfi alakítások között volt néhány díjra érdemes (leginkább a dán Jakob Oftebro az Arany Part című történelmi drámában), a díjat végül egy tehetséges fiatal cseh színész, egy megkattant, gátlástalan srácot alakító Krystof Hádek kapta A Kígyó-testvérek című filmért. A sztori a mai zűrös, kapaszkodók nélküli, apró törvénytelenségekbe hajló világunk lenyomata.
Karlovy Varyban a közönség idén az olasz La giovinezza (Ifjúság) című ihletett és szomorú filmet szerette a legjobban, amelyben Paolo Sorrentino megismételte A nagy szépség megbabonázó szépségét. Michael Caine és Harvey Keitel párosa a főszerepben fejbevágó. Keitel személyesen mutatta be a filmet Karlovy Varyban. Volt valami szomorú elmúlás-illata szerintem ennek a kissé megfáradt jelenlétnek. Vagy tévedek, és Keitel egyszerűen csak belefáradt a hírességbe és rajongásba, nem akart csillogóakat mondani és pillanatonként mutatósan pózolni a színpadon. Egyszerűen csak szerető mozdulattal magához ölelte a mellette álló hatéves kisfiát. Szép pillanat volt.
