Ritkán történik meg, amit most Karlovy Varyban tapasztalunk: szinte kivétel nélkül érdekesek a versenyfilmek. Már a kezdeti felütés itt-ott kiütötte a biztosítékot finom lelkületű nézők körében. A német Dietrich Brüggemann Heil címmel forgatott szatírája, egy fenntartások nélküli nyílt beszédű vad bohózat, vadul gúnyolódik mindenen és mindenkin, ami és aki vétkesnek mondható a német neonácizmus feléledéséért. Magyarországon is lenne mit nézni rajta.
Szaggatottan követ egyfajta belső logika szerinti történeti vonalat a sorjázó jelenetek és életképek sora. Nagyjából egy neonáci csoport alakulása és tevékenysége bontakozik ki, ötletszerű és átgondolt cselekedetekkel, meg egy elcsapott szájú szerelmi sztori. De mindent olyan szélsőségesen, már-már karikaturisztikusan kiélezett stílusban jelenít meg Brüggemann, ami akár kellemetlenné is teszi a filmet. Nem tesz féket nyelvre és jelenetezési stílusra. A neonáci eszmeiséget a durva és véres külsőségei miatt magáévá tévő tompaagyú punkok és a hatalmi mámorban villogó újnáci vezér portréja a mozaikos szerkesztésnek megfelelően jelenetről-jelenetre elvadul vagy szelídül, miközben verekedések, összecsapások, viták törnek ki, a rendőrség mindig késve jön és soha nem azt viszi el, aki vétkezett, hanem az áldozatokat tartóztatják le.
A fekete ruhás, kopasz mezei hadak, ha szembe találják magukat a rend őreivel, az sose jelent komoly megfékezést. Brüggemann nem fél a túlzásoktól, a farce egyáltalán nem finnyás eszközeivel ereszti egymásnak az ellenfeleket szóban és tettben. És ad a vitákba és szavakon lovagoló ködevésbe fulladó értelmiségi magatartásnak épp úgy, ahogy Merkel is kap egy-két gúnyos nyilat, s az újnáci ellenes csoportok gyenge pontjai is a nevetség tárgyává válnak a filmben. A végleteket egyre vadabb formában kijátszó rendező az egész sztorit odáig viszi, hogy a begorombult náci vezér egy elkötött tankon (a katonák orra előtt kötik el természetesen) megindul, hogy elfoglalja Lengyelországot. Ez azért kemény és merész jelenet. Bár csoda tudja, van-e hatása.
Nagyon keserű szatíra ez, és a túlzásaival együtt, vagy épp azok által igazán, elgondolkodtató. A végén – megint szélsőségesen eltúlozva – mindenki mindenkire lő, s akit nem üt ki a golyó, azok mint egy vidám népszínmű bábúi, vigyori boldogságban folytatják játékukat a szép zöld mezőn. Az európai tudatosság és intellektuális fennhéjázás szűkölve futhat az asztal alá, s nyalogathatja sebeit. Szószaporítás a mocskos eszmék megfékezése és elpusztítása céljából elgondolt hatékony cselekedet helyett.
Eddig a verseny legszebb, legmegindítóbb filmje az ukrán Énekek éneke. Eva Neymann Solem Aléchem írásai alapján vitte filmre egy nagyon szegény zsidó közösség békés, nyugodt, és mindenek előtt az egyén méltóságát erősítő múlt század eleji életét. Varázsos film, amelyben az elhasznált, elöregedett, szegényes tárgyi világban sem az elmúlás, a nyomorultság, hanem a nemzedékeket kiszolgáló világ becsülete, értéke, tanúsága érződik. Az első képektől kezdve az utolsóig valami olyan szépség jön át a filmből, olyan nemes megtartó erő, ami ritka a ma futó, rohanó filmes világban. A képek, a jelenetek poézise fájdalmasan szép és feledhetetlen. Miközben elragad a valóság aprólékos felidézésének varázsával. Eva Neymann kivételes rendező, érzékeny, okos, intelligens és van humora.
Az Odessza melletti kis település (Vilkovo falu, állítólag Ukrajna Velencéje, de ennek nincs jele a filmben) zsidó közösségének hétköznapi élete valami olyan elképesztő költőiséggel és dokumentarista hitelességgel jelenik meg Neymann képein, ami már önmagában gyönyörűség. Egy kisfiú útja áll a jelenetek sorából álló életkép-sor középpontjában. A szegénységben élő gyerekből tudós doktor lesz, de hiába megy vissza szerelméhez a kis közösségbe, a lány már másnak ígérkezett. A sztori semmi, a szerelmi szál éppen csak érzékeltetve, inkább egy kamasz fiú elképzelése, semmint igazi érzelmi dráma. És mégis: ez a film elvarázsolja a nézőt az emlékezés furcsa, lebegő hangulataival, a jelenetek durván valóságos és lebegően költői lényegével.
A család, a családtagok közötti szemérmes viszony, egy nyár emléke, a nagypocakú rabbi tanításai, a tanulás és a kamasz fiú vágyainak halvány lebegése Eva Neymann és elképesztően érzékeny operatőre, Rimmvidas Leipus az emlékezés szintjén hívja elő az egykori valóságot. Képeik, beállításaik szívszorítóan beszélnek a létezés elviselhetetlen könnyűségéről. Mert tudjuk, mindez hová torkollt. A film végén egy erdőbeli tisztást látunk, közepén egy láthatóan fiatal, s tán virágzó fa. Hosszan mutatja a film, mielőtt kezdenének futni az alkotók nevei. És az ember tudja, az a közösség, az a szépséges emberi méltóság, az a béke és érzékenység nincs többé. Szó sincs itt Auschwitzról, holokausztról. De a néző, ha elég méltósága van, tudja, hogy az a kis közösség, ami itt a filmen él, elpusztult, elfüstölt, hamu lett, vagy az sem.
Egy apa menekülne a nyomor elől Koszovóból, de a 10 éves fia annyira nem akar tőle elszakadni, hogy lehetetlenné teszi az apa útját – erről szól a koszovói versenyfilm, a Babai (Apa). Egyszerű, de a belső történésekre figyelő film a most debütáló Vizar Morina története. Az elsőfilmes rendező keze még olykor bizonytalan, de műve megint csak nagyon fontos mai kérdéssel szembesít. Igen, a menekült-kérdés, de ennél mélyebbre nyúl.
A történet apró mozzanatai lépésről-lépésre mutatják meg, miként veszíti el hitét, biztonságát egy kisfiú, nem csak az őt magára hagyó apában, hanem az őt magára hagyó, sőt, a pénzét és reményét elrabló egész felnőtt társadalomban. Nem az emigráns-lét, az emigráns-út ábrázolása miatt értékes ez a film, hanem mert arról beszél, a leendő nemzedéket a megoldatlan európai kérdések miként fosztják meg nem csak a hazájától, hanem a hittől és bizalomtól is.