Ellenfelei és hívei ugyanazt mondták Kreiskyről: amit ő nem tud a politikáról, azt talán már nem is érdemes tudni. A kijelentés aranyfedezete egész szakmai karrierje, amelyből a legjelentősebb események felsorolása sem egyszerű, figyelembe véve, hogy szűken számolva is négy évtizeden át dolgozott a politika frontvonalában. Hibáktól, tévedésektől ez az életút sem volt mentes.
A bizonytalanságot választotta
Az első nagy lépést 1951-ben tette, amikor a frissen megválasztott köztársasági elnök, Theodor Körner külpolitikai tanácsadójának nevezték ki. Váratlan volt, hogy az Osztrák Szocialista Párt jelöltje megverte néppárti vetélytársát, ahogyan váratlan volt az is, hogy a hosszú svédországi emigrációból hazatért Kreisky gyorsan fontos hivatalhoz jutott. Életrajza ismeretében még árnyaltabb képet kaphatunk az egyre magasabb tisztségeket betöltő politikusról. Önmagában rendhagyó, hogy világlátása és rokonszenve a szociáldemokraták felé vitte az 1911-ben született, zsidó származású fiatalembert, noha apja az osztrák Gyapjú- és Textilipari Rt. vezérigazgatója, egyben az Osztrák Nemzeti Bank felügyelőbizottságának tagja volt. Ilyen családi háttérrel kakukktojásnak számított a sok munkáskáder között. Huszonnégy évesen, 1935-ben, egy évre börtönbe zárták, 1938-ban Svédországba menekült a fasizmus elől, ahonnan 1946-ban tért haza, szelíd családi zsarolással úti bőröndjében. Svéd apósa – tehetős üzletember –, marasztalni akarta, igazgatói székkel kínálta a saját cégénél, de Kreisky nemet mondott.
Politikus szeretett volna lenni hazájában, a koldusszegény, lerombolt, kilátástalan helyzetű, részben orosz megszállás alatt álló Ausztriában. Volt bátorsága a bizonytalanságot választani. Senki nem tudhatta, hogy 1970 és 1983 között ötször választják meg egymást követően kancellárnak. Az após, ajánlatának elutasítása után írta vejének: „(…) a családoddal kell elszámolnod, miért nem lettetek gazdagok.” Bármilyen magasra emelkedett később, gazdag soha nem lett. Legalábbis az apósféle értelemben. Példája mutatja: nem feltétlenül úri huncutság a politizálás. Mindez az osztrák politikusról a nemrégiben megjelent Wolfgang Petritsch-féle életrajzban olvasható.
A néppárti-szocialista kormány külügyminiszterévé 1959-ben nevezték ki, és ha ambíciói nem sarkallják még magasabbra, akkor hosszú időre meg is maradt volna ebben a tisztségben. Ám a dolgok másként alakultak. A koalíció felbomlott, Kreisky kikerült a kormányból, mégis magyar szempontból fontos, hogy ő volt az első nyugati külügyminiszter, aki 1964-ben felkereste a politikailag meglehetősen elszigetelt országunkat, pedig antikommunizmusa kikezdhetetlen volt.
A program volt az első
Fordulópontokban bővelkedő életének fontos esztendejévé vált 1966, amikor megválasztották az Osztrák Szocialista Párt elnökének. Pontosan tudta, hogy ez a poszt a kancellár-jelöltség előszobája, és mindent annak a célnak rendelt alá, hogy pártja a soron következő parlamenti választást megnyerje. Messze nem az egyéni becsvágy hajtotta. A második világháború befejezése óta rendre a Néppárt került ki győztesen a voksolásokból, az osztrák szocialisták talán már-már nem is ismerték a győzelem ízét. A politikai párhuzamok kézenfekvőek e tekintetben Németországgal, ahol az Adenauer-érában, majd az azt követő korszakban sem termett sok babér a szocdemeknek.
Egészen addig, míg meg nem érkezett annak élére Willy Brandt. Ők ketten a svédországi emigrációs évekből ismerték egymást, szoros kapcsolat fűzte őket össze, és politikai felfogásukra nagy hatást gyakorolt az ott megismert jóléti állam skandináv modellje, amelyet – kell-e mondani – szociáldemokrata kormányok működtettek. Az idő szinte egyszerre kínálta számukra a lehetőséget: Brandtot 1969-ben, Kreiskyt 1970-ben választották kancellárnak.
Talán a magyar baloldal számára – különösen mai helyzetében – szolgál némi tanulsággal, hogyan készült a lehető legszisztematikusabban a soron következő parlamenti választásokra 1967-től az szocialisták új elnöke. „Modern Ausztriáért” címmel olyan átfogó gazdasági, társadalmi és szociális programot dolgoztak ki, amelyben tizenegy munkacsoportban közvetlenül háromszáz, összesen ezernégyszáz tudós, értelmiségi, gazdasági szakember vett részt. A négy év alatt összeállt munkaanyag vált az Osztrák Szocialista Párt választási programjává, amelyet eredményesen tudtak használni a kampány során is.
Kreisky különösen alkalmas volt vezetői pozícióra. Olyan közérthető és közvetlen stílusban beszélt, hogy egy pillanat alatt kontaktust tudott teremteni az utca emberével, újságíróval, riporterrel, tévés műsorvezetővel. Az osztrákokra jellemző kedélyesség (Gemütlichkeit) személyiségének alapvonása volt, bár állítólag kiabálásban és asztalcsapkodásban is utolérhetetlen volt. Nem minden pejoratív él nélkül nevezték őt médiakancellárnak, aki imponálóan kezelte a sajtót. Saját korában, főként kancellársága kezdeti éveiben ez a politikusok számára nem is volt annyira magától értetődő.
A sajtó működését belülről is ismerte. Svédországban újságot írt, tudósítóként ott volt 1939-ben – maga kérte kiküldetését – a finn-orosz háborúban. Bátorságért nem ment a szomszédba, csak a háborúért.
A tékozló "gyermek"
A „Modern Ausztriáért” sok mindenre választ adott. Elsősorban azokra a kérdésekre, amelyek megválaszolásra vártak az agrárországból ipari országgá vált társadalom előtt álló kihívásokra. A korszerű, közérthető feleletek segítették a szocialistákat a hatalomba. Igaz, 1970-ben ez még csak kisebbségi kormánnyal, a Szabadságpárt külső támogatásával sikerült, de ezt követően rendre abszolút többséget szerzett a Kreisky irányította párt. Többször kifejtette: a sikerhez program, és szívós munka kell. Azt már mások tették hozzá: és egy olyan lehengerlő formátumú személyiség, mint amilyen Kreisky volt.
Mindennek meglett a politikai hozadéka: Ausztriában "trendi" lett a szocialista párt, a társadalom többsége őket tekintette olyan erőnek, amely képes az újításokra, a merész döntésekre. Velük szemben a Néppárt régimódi benyomást keltett. A rivális nagy párt vezetőinek hamar be kellett látniuk, hogy amíg a szocialisták első embere nem száll ki a ringből, nem fognak győzni. Ebben nem is tévedtek. Kreisky 1983-as bukása csak erős megszorítással nevezhető bukásnak. Megfogadta, ha nem tudnak egyedül kormányt alakítani, lemond. Betartotta a szavát, és a kancellári poszton párttársa, Fred Sinowatz követte.
A viharfelhők a hetvenes évek végétől gyülekeztek az osztrák kancellár feje fölött. Előbb a Zwentendorfban épülő atomerőmű állította komoly döntés elé, amelynek kivitelezését annak ellenére leállították – népszavazás kényszerítette ki –, hogy gigantikus összeget fordítottak a megvalósítására. Kreisky számára mindenképpen fiaskó volt az ügy, különösen úgy, hogy politikai jövőjével kötötte össze a szavazás végeredményét. Ezt még túlélte, az Androsch-ügyet azonban nem.
Pénzügyminiszterét és későbbi alkancellárát fiatalon emelte maga mellé, fogadott fiának tekintette, és utódának szánta. Kreiskynek volt gyereke, így a "politikai örökbefogadás" nem lelki kompenzációra vezethető vissza. A családi véleményszabadságra jellemző, hogy az Ausztriába látogató Nixon a salzburgi repülőtéren az őt fogadó kancellártól megkérdezte: hogy van a család? „Nagyon jól elnök úr, ott átellenben van a fiam, éppen a vietnámi háború ellen tüntet. ’Jól teszi. Nem az én háborúm’” – válaszolta a washingtoni vendég.
Pénzügyminiszterével azonban melléfogott, mert Androsch saját meggazdagodására használta fel politikai tisztségét, amely nem maradt rejtve a közvélemény előtt. A diadalmas kancellári évek véget értek, és Kreiskynek védekezésre kellett berendezkedni, de egy ponton túl a helyzet szinte tarthatatlanná vált, mert hovatovább másról sem szólt az osztrák belpolitika, mint az erkölcsileg megtévedt pénzügyminiszterről. A kancellár pedig túl sokáig kitartott mellette.
Reagen nem volt rá kíváncsi
A sors – ha létezik ilyen – nem volt igazságos Kreiskyvel. Nem csak irányította Ausztria példátlanul sikeres modernizációját, hanem az európai jóléti államok szűk elitjébe is feltornászta a korábban sokak szerint gazdaságilag életképtelen országot. Világpolitikai tényezővé tette az addig jelentéktelen Ausztriát. Felismerte, hogy a Nyugatnak közelednie kell az arab országokhoz, ezzel függ össze jó kapcsolata Szadat egyiptomi elnökkel és az egykori palesztin vezetővel, Arafattal. Kevesen tettek annyit az arab-izraeli kiegyezésért, mint ő. A világpolitika szintjén első számú szószólója volt az észak-dél ellentét felszámolásának, vallotta, hogy a gazdaságilag és technológiailag fejlett országoknak segíteniük kell az afrikai és a dél-amerikai országok felzárkózását. Kreisky tekintélye nélkül soha nem vált volna az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) egyik globális székhelyévé Bécs. Némileg sarkítva: ezzel a sok eredménnyel állt szemben a feddhetetlennek jóindulattal sem nevezhető pénzügyminiszterének elhúzódó afférja. Ekkor döntött: újabb ciklusra nem vállalja az ország irányítását.
Sietett volna a frissen megválasztott Ronald Reaganhez, hogy első kézből tájékoztassa őt a közép- és kelet-európai fejleményekről, de az amerikai elnök nem volt kíváncsi rá. Kreisky megsértődött, de bizonyára nem ez mondatta vele, hogy a Fehér Ház lakójának fogalma sincs arról, „valójában mi zajlik a világpolitikában.” Ugyanakkor az is igaz, hogy a szocialista országokat alaposan ismerő, már nyugállományban lévő osztrák kancellár egy valamiben osztozott szinte valamennyi nyugati politikussal: a nyolcvanas évek közepén és végén meg sem fordult a fejében, hogy a szovjet tömb országai gazdasági és politikai értelemben is az utolsókat rúgják. A közeli véget, az összeomlást Kreisky sem sejtette.
Közvetlenül a "csodák éve" után halt meg, 1990 júliusának végén, szinte napra pontosan huszonöt éve.
