Olvasom a Népszava július 4-i Szép Szó mellékletében Szunyogh Szabolcs írását Győri György megjelent könyvéről.
„Gyuri bácsi” lágeremlékeit idézi, azokat, amelyekben „megmentőiről” ír. Jó emberekről, akik keserves helyzetekben megmentették az életét. Sok évvel ezelőtt megjelent könyvemben jómagam is írtam ilyenekről. Írtam arról a német kápóról - felügyelőnőről - aki egy hideg éjszakán egy lengyel nővel henteregve egy pohár forró teát vitt ki a folyosón fagyoskodó nagymamámnak. Írtam egy munkásasszonyról is. Ragun bei Descau városkában dolgoztam 15 évesen egy német repülőgépgyártó üzemben.
Szegecselni kellett, s már az első napon sikerült elcsípni az egyik ujjamat. Bekötöztek, de nem az orvosi szobában. Oda nem engedtek be, mivel - mint mindenki a foglyok között - tetves voltam. Ám mégiscsak bekötöztek és amikor visszaálltam a munkahelyemre, ez a munkásasszony a zsebembe dugta a zsíros kenyerét. Igaz, azt a kápót sem felejtem el, aki műszak végén, távozásunkkor mindenkivel kiürítette a zsebeit. A zsíros kenyerem a kutyája fogai közt landolt.
