A könyvtárban került kezembe az a szám, amelyben az a kis gúnyos szösszenet olvasható, amelyik a MÁV-nak, az egykori olasz hadszíntérre induló járatát cikizte. Mik a kifogásaim? Szerintem aki akar, fölszáll rá, aki nem, az nem - én pl. nem. De szerintem semmi rossz nincs abban, ha valaki túlélt / elesett ősei nyomában jár, azokat akarja megkeresni.
Sokan teszik; a mai rendszer barátjának aligha tartható Ungváry Krisztián kis tanulmányt is írt az olasz fronton látottakról. A Monarchia ott védelmi háborút vívott 1915-18 között, mégpedig sikeresen. Lehet elmélkedni a háború milyenségéről, de nehéz elképzelni, hogy bármely megtámadott ország ne védekezne ilyen helyzetben. S vajon Hunyadi vagy Görgey balgaságain is ekkorákat mulatnánk? Senki, sehová nem futott az olasz hadszíntéren, illetve 1917-ben az olaszok igen. Az osztrák és magyar csapatok - akár tetszik, akár nem -, jól harcoltak, nagy túlerő ellenében tartották állásaikat éveken át, illetve sikeres ellentámadásokat indítottak. Vessük meg őket ezért? Nem érdemes összemosni minden (világ) háborút.
A cikkben Voronyezs is előfordul, de én azt sem tartom cikinek, ha valaki a II. világháborús magyar hadisírok gondozásáért utazik Ukrajnába, mint tették pl. a Történelemtanárok Egyletének tagjai (e szervezet szintén nem a mai kormány kedvence). Mint írtam, ezen az alapon mindig, minden katona, mélyen szégyellhetné magát, akármit csinált. Ez azonban akkor sincs így, ha amúgy rühelljük a háborút. In summa: szerintem volna még tanulnivaló a 20. század történelméből. Hozzáteszem: pont az ilyen - minden empátiát nélkülöző - írások járulnak hozzá a honi árkok és szakadékok további mélyítéséhez. Nem csak a jobboldal rettenetes nacionalistái.
