A közhely ezúttal igaz: zsúfolásig megtelt tegnap a Petőfi Irodalmi Múzeum díszterme, ahol a Demokratikus Koalíció Új Köztársaságért Alapítványa köszöntötte és tüntette ki Vitányi Iván szociológus, író, esztéta, politikust 90. születésnapján. A magyar baloldali-liberális értelmiség java jött el rendezvényre, soraik között nem csak a DK sok vezetője, hanem több MSZP-s politikus – így Gőgös Zoltán elnökhelyettes és Hiller István volt miniszter – is feltűnt. A demokraták doyenjét Heller Ágnes, Ripp Zoltán, Lendvai Ildikó, Donáth László, Gyurcsány Ferenc és Csepeli György laudálta.
Vitányi Iván protestáns értelmiségi család sarjaként született Debrecenben. Bartók hatására gimnazista korától népzenét tanult, maga is tett gyűjtőutakat, 1943-ban érettségizett a sárospataki Református Kollégiumban, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgatott filozófiát és esztétikát. Beiratkozott a színiakadémiára is, tagja volt a bartóki elveket a színjátszásba átültetni akaró Muharay Együttesnek. Megismerte a népi írókat, s egyre jobban a baloldali eszmék vonzáskörébe került. 1944-ben bekapcsolódott a Magyar Diákok Szabadságfrontja ellenállási szervezetbe, az egyetemistákból szerveződött Görgey-zászlóalj tevékenységébe. A Gestapo letartóztatta, iszonyúan megkínozta. A sopronkőhidai fegyházból, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre jelképesen rá, s a demokratákra bízta az országot, 1945 elején szabadult. Diplomáját 1950-ben szerezte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol Lukács György tanítványa is volt (mint mondja: a néptáncosok között az egyetlen lukácsista, a lukácsisták között az egyetlen néptáncos), hogy aztán a Népművelési Minisztérium zenei főosztályának munkatársa legyen. 1953-ban a Nagy Imre-féle reformcsoport tagja lett, a forradalmat megelőző időszakban a Petőfi Kör üléseinek állandó résztvevője, az 1956-os forradalom alatt az Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagja.
A forradalom leverése után "ellenforradalmárnak" minősítették, másfél évig nem kapott állást, kitanulta az esztergályos szakmát. 1958-tól a Muzsika, 1964-től 1972-ig a Valóság című folyóirat munkatársa, majd rovatvezetője. 1972-ben a Népművelési Intézet igazgatójává nevezték ki, ezzel egy időben kezdett tanítani az ELTE szociológiai tanszékén. 1980-tól a Művelődéskutatási Intézet igazgatója, 1986-ban az Országos Közművelődési Központ főigazgatója lett, 1992-től az MTA Szociológiai Intézetének igazgatóhelyettese. 1945-től 1956-ig a Magyar Kommunista Párt, 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártjának tagja. A Magyar Szocialista Munkáspártba 1972-ben lépett be, 1988-ban az Új Márciusi Front egyik alapítója és szervezője. 1989-ben a Magyar Szocialista Párt (MSZP) alapító tagja, 1990 és 1996 között az országos választmány elnöki tisztét töltötte be. 1993 és 1995 között a Demokratikus Charta egyik szóvivője. 1990 és 2014 között országgyűlési képviselő, 2011-ig az MSZP frakciójában, 2010-ben csatlakozott a Gyurcsány Ferenc által életre hívott Demokratikus Koalíció Platformhoz, s amikor a platform 2011. október 22-én Demokratikus Koalíció (DK) néven önálló párttá alakult, az egyes számú párttagkönyvet kapta meg. 2011-től a DK örökös tiszteletbeli elnöke.
Mint az ünnepi beszédek kiemelték, e gazdag életet, amelyet a modern, demokratikus Magyarországért vívott harc töltött ki azon kevés emberek egyike élte meg, aki mindvégig becsületes és tisztességes tudott maradni. Árnyékban, nem pályázva tisztségekre, a maga nyitott, demokrata, a dzsentri Horthy-rokonságtól a baloldalig eljutott hazafiságával, olyan emberként, aki 1990 után is pirulás nélkül vállalhatott politikusi szerepet. A kultúrát választotta tevékenysége központjául, mert bár sok mindennel foglalkozott, de korán belátta: a kultúrához sok pénz kell, ám a sok pénzhez meg kultúra. Vitányi beskatulyázhatatlan elme, emelték ki a laudálók, hiszen ki tudná megmondani, hogy népies vagy urbánus-e, netán olyan – korábbi pártjából sokszor kiutált – liberális, akinek nem az individualizmus az eszményképe, hanem a közösség szabadsága az állammal szemben, aki nem privatizálni szeretne, hanem társadalmasítani, aki ezért nem jóléti államról, hanem jóléti társadalomról beszél, ahol a baloldal jövőjét tudja.
Ellenállástól ellenállásig – ezt a címet viselte a rendezvény, utalva arra, milyen időkben indult Vitányi pályája, s hogy hol tart 90. születésnapján a demokráciáért és a szocializmusért, a bartóki kulturális forradalomért vívott küzdelmében.
De szép is volna – mondta a rendezvény végén az ünnepelt -, ha már nem ellenállni kellene, ha a demokratikus baloldaliság végre beágyazódna a magyar társadalomba, amelyről a demokraták észrevehetnék már, hogy emberekből áll.
Küszöbemberek
Annyian idézték már a most 90 éves Vitányi Iván önjellemzését, mármint, hogy ő Küszöbember volna (s aki kicsit is ismeri, tudja, ő valóban az), hogy nem gondoltuk volna, elővesszük még mi is legutóbbi könyvének főcímbe emelt önmeghatározását. Az előfordulhat az életben, hogy valaki mértékarányos képpel bír önmagáról, de az már fura fintora a sorsnak, hogy a 90. születésnapja is azt bizonyítsa: a se-itt, se-ott, mindenütt küszöbemberségbe a saját tisztessége mellett az élet szorította-szorítja bele.
Nem csak az ő sorsa ez, mert nem volt, ma sem magányos, sőt. Csak ma a Küszöbemberek ritkán találkoznak.
A magyar baloldal, vagy micsoda - az ezerfelé szakadt polgári radikálisoktól a szociáldemokratákig -, a normalitás borzalmas állapotát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tegnap a Demokratikus Koalíció, ahol mostanság Vitányi tiszteletbeli elnök, ünnepelte, a jövő héten pedig megint nyakkendőt köthet, mert egykori anyapártja, a Magyar Szocialista Párt tart ünnepi ülést, ahol ugyancsak nem kisebb tekintélyek méltatják majd, mint akik tegnap tették. „Ideát” - „odaát”. Egy közös laudáló akad köztük, és az sem mindegy, hogy ki: Lendvai Ildikó. Akinek indigózott szereplését inkább gondoljuk az emlegetett fuldokló normalitás visszhangtalanul bugyborékoló könyörgésének, semmint önfeladásnak.
Pedig a kétszer ünnepelt, kellő iróniával pislogva is a legjobban talán éppen az elvtelen zsigeri érzeteket utálja. Az „ideát-odaát” gyűlöletét. Mert meg kellet tanulnia, hogy mi a közösségi lét alapja. "Nem az, hogy szeretni kell egymást, hanem, ha közösen visszük a csomagot, ne ejtsük egymás lábára”. Hát ennek még a memorizálása sem sikerült azoknak, akik a pragmatizmust is hatalmi prakticizmussá aljasították, minek következtében minden reformtörekvés, az ország baloldali-liberális, de még konzervatív modernizálása is veszni látszik.
Most aztán értetlenül bambulva a nemzet választásait, itt tárjuk szét a karunk a szanaszét magyar progresszió felett. Szemben egy tekintélyelvű jobboldali hatalommal, amely a saját értékei alapján „modernizál”, amely rájött, miként látszódjon demokráciának, de amely nem alkotmányos parlamentarizmus, s amelynek receptjét Vitányi tisztán intonálja: „Végy egy adag úri-nacionalista, naciokrata jobboldaliságot (a Horthy-rendszer örököseként) díszmagyarral, zsinóros mentével és főleg a Szent Koronával, amelynek jegyében minden magyar és az egész Kárpát-Duna-Nagyhaza egyesülhet. - Végy hozzá egy adag tradicionális jobboldaliságot harsány rasszizmussal, antiszemitizmussal, cigány- és bevándorló-ellenességgel. - Végy hozzá egy adag konzervatív szentimentalizmust a család tiszteletéről, a hagyományokról, a vallásról, az imádságról, a magyar földről és a magyar búzáról. Most már csak egy kis antikapitalista demagógia kell hozzá a nemzeti értékekről, amelyet a globalizáció, a bankok és Európa fenyegetnek. Végül az egészet fel kell melegíteni, és össze kell rázni, hogy aztán le lehessen önteni a modern kommunikációs és menedzseri PR metodikájával és retorikájával, valamint elitista hatalmi arroganciájával – és kész a leves, a »puha totalitarizmus« lokális változata. Tálalható, mert van, aki megeszi.”
Túl sokan hörpölik ma ezt a levest, mert hiányzik nagyon a Küszöbemberek új nemzedéke
A múlt századforduló első évtizedének generációja, Ady, Bartók, Kodály, Csontváry, Rippl-Rónai, Babits, Móricz, Szabó Ervin, Jászi, Ferenczi. A harmincas évek reformerei, Bartók, Kodály, József Attila, Radnóti, Nagy Lajos, Németh László, Veres Péter, Márai, Hajnal István, Bibó, Erdei, Bernáth, Berény. Aztán a hatvanas évek nemzedéke, Jancsó Miklós, Kovács András, Szabó István, Nagy László, Juhász Ferenc, Mándy Iván, Konrád György, Szervánszky Endre, Maros Rudolf, Kurtág György, Ligeti György, Bálint Endre, Ország Lili, Papp Oszkár, Kondor Béla, Eck Imre, Berend T. Iván, Ránki György, Hanák Péter, Szűcs Jenő, Szelényi Iván, Huszár Tibor, Mérei Ferenc, Kornai János, Heller Ágnes, Márkus György, Fehér Ferenc.
Elátkozott időkben forradalmárok, igazmondók, reform-faltolók.
Vitányi listája ez, hiátusaival is micsoda lista! S persze, rajta maga Vitányi is.
Küszöbemberek. Hol vagytok most? Ebben az amúgy ritka, angyalpillantásosnak indult történelmi korban.