Hogyan hihette bárki, hogy Lázár János csakugyan bocsánatot kér azoktól a civil szervezetektől, amelyeket egy évvel ezelőtt alaptalanul vádolt meg először az LMP tiltott pártfinanszírozásával, majd azzal, hogy részrehajlóan támogatnak „kormányellenes szervezeteket”? A miniszterelnökség vezetője ugyanis ezt ígérte – mármint arra az esetre, ha állításai valótlannak bizonyulnak. És most éppen így történt. A Fővárosi Főügyészség a törvényességi ellenőrzés során oda jutott, hogy a Norvég Civil Támogatási Alaptól érkező pénzek elosztásában közreműködő három magyar civil szervezet működése „teljesen megfelel a hazai jogszabályoknak”.
Mindazonáltal Csepreghy Nándor helyettes államtitkár szerint Lázár azért nem kér bocsánatot, mert az ügyészség csupán a szervezetek működésének szabályszerűségét állapította meg, és nem a gazdálkodásukat találta rendben – minthogy azt nem is vizsgálta. Nos, kétségtelen, hogy az adóhatósági kutakodás még hátra van, csakhogy Lázárék hecckampánya a civilek ellen a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal eljárásával kezdődött, és annak – egyébként légből kapott – gyanúsítására hivatkozva rendelték el az ügyészségi nyomozást, amely a jogszerűtlen működést lett volna hivatott bizonyítani. S mint látjuk, ez nem sikerült. Más kérdés, hogy a KEHI-nek eleve sem volt jogalapja vizsgálódni, hiszen a Norvég Alap támogatottjai nem használtak fel magyarországi közpénzeket. A norvég állam épp ezért soha nem ismerte el a magyar kormányszervek nyomozati illetékességét; az általa felkért független könyvvizsgálók pedig példaértékűen rendben találták a pénzek elosztásának és kifizetésének módját.
Úgyhogy Lázár Jánosnak volna oka a bocsánatkérésre, ha már egyszer könnyelműen ígéretet tett rá. De hát egy ilyen gesztus veszélyes precedenst teremtene. A civilek megrágalmazása csak egy volt azon ügyek közül, amelyekért a kormánypártiak méltán megkövethetnék mindazokat, akik az utóbbi években így vagy úgy elszenvedték a tendenciózus hitelrontást, a nyilvánvalóan koncepciós pereket, illetve a lejáratásukat szolgáló egyéb tortúrákat. De egy kormányzat mégse fejezheti ki napi rendszerességgel, mennyire sajnálja, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálja kriminalizálni vélt vagy valós politikai ellenfeleit. Nem ismerheti be, hogy képviselői és szóvivői váltakozó összetételű, de egyként szorgos csapatának elsőrendű feladata a kipécézett célszemélyek diszkreditálása. Elég, ha csak arra gondolunk, hová vezetne, ha a kormány notabilitásai bocsánatot kérnének például azoktól a bíráktól, akiket mondvacsinált ürüggyel, jogszerűtlen törvénnyel (mert szép számmal hoztak ilyet) akadályoztak meg hivatásuk további gyakorlásában – mint azt az európai fellebbviteli fórumok nem is oly rég megállapították. Milyen ország az, amelynek kormánya az igazságszolgáltatás megszemélyesítőit is jogfosztottá teheti?
Szóval, az ismétlődő gyalázatok nyilvános beismerésére semmilyen formában nem kerülhet sor, hiszen a kormány nem irányíthat reflektort a saját maga által kivitelezett anomáliákra. Hogy Lázár egyáltalán miért tett úgy, mintha szándékában állna valamiféle lovagias elégtételt adni a meghurcoltaknak, arra nincs más magyarázat: a kancelláriaminisztert politikusi alkata időnként laza magamutogatásra csábítja.
Bezzeg Hoppál Péter nem ilyen könnyelmű. Neki esze ágában sem volt kilátásba helyezni, hogyha kiderül - márpedig semmi sem volt igaz mindabból, amivel még 2013-ban „egy amerikai spekuláns kör fizetett álcivil szervezetének” nevezte többek között a Magyar Helsinki Bizottságot, és azzal vádolta, hogy félmilliárd forintért vállalta Magyarország, a Fidesz és a magyar kormány legfőképp külföldi lejáratását -, akkor megköveti a sértetteket. Holott Hoppál, aki annak idején a kormánypárt szóvivője volt, pontosan tudta, hogy hazudik. És arra is számítania kellett, hogy ha a Helsinki Bizottság perre viszi az ügyet, semmivel nem lesz képes alátámasztani a rágalmait. Legfeljebb azt remélte, hogy kibújhat a személyes felelősség alól, minthogy – úgymond – nem a saját, hanem a pártja véleményét adta elő.
A bíróság azonban már első fokon sem fogadta el ezt a védekezést. Képtelenség is volna, hogy ha valaki a megbízói felhatalmazásával, velük teljes egyetértésben (különben miért vállalná a képviseletüket?) , feltehetően egyéni szóhasználatával is megtámogatva tényként hangoztat a nyilvánosság előtt egy politikai rágalmat, akkor azért ne tartozna személyes felelősséggel. Ezt a jogértelmezésnek álcázott tipikus kormányzati csűrcsavart az igazságszolgáltatás természetesen nem szentesíthette. A Fővárosi Ítélőtábla napokban megszületett jogerős verdiktje kimondta: Hoppál állításai - amelyeket ügyvédei a másodfokú tárgyaláson sem próbáltak bizonyítani - valótlanok, és ezért megsértették a Helsinki Bizottság jó hírnevét. A volt szóvivőnek elnézést kell kérnie több napilapban, valamint a Fidesz honlapján. Erre a fékezett habzású kanosszára minden bizonnyal sor is kerül majd; de a kormányzat költség-haszon elemzése alighanem kifizetődőnek tekinti a szégyent, hiszen annak idején Hoppál szövege a civilellenes hadjárat részeként rendeltetésének megfelelően bejárta az elektronikus médiát, vagyis „hozta”, amit kiagyalói vártak tőle.
És a Fideszesek mindig a pillanatnyi hatásra játszanak. Aztán, ha később bírói ítélet kötelezi őket, akár csendben bocsánatot is kérnek. Nem úgy Lázár, akit „csak” az ügyészség cáfolt meg.
Egyébként nincs bocsánat.
