Hatvankét kilométer. Ekkora a szerb-macedón határszakasz. Harmada a Magyarországon felállítani tervezett kerítés hosszának. Ezt védik most közösen a magyar és a szerb hatóságok. Budapestről havi váltásban összesen tíz-tíz rendőrt vezényeltek ide, és négy hőkamerás autót, hogy így őrizzék Magyarország határát, attól 600 kilométerre. Munkálkodásukról a csend a lehető legmélyebb. Az elmúlt héten semmiféle híradás sem szólt arról, hogy akár egyetlen határsértőt is elfogtak volna az új együttműködésben. Pedig tódulnak. Szakemberek szerint az akciónak nincs szakmai indoka, várható haszna. Afféle látványpékséget „üzemeltetnek”, ami ráadásul láthatatlan – mondta egy a helyi viszonyokat jól ismerő szakember. – Az egész a hazai közvéleménynek szól, de meglehetősen üresen.
Erre utalhat az is, hogy az Országos Rendőr-főkapitányság a Népszava kérését öt nap gondolkodási idő után - indokolás nélkül - elutasítva megtiltotta, hogy az ott szolgáló magyar rendőrökkel beszélhessünk. (A Szijjártó-féle külügy, amelytől együttműködést, és nagyköveti interjú lehetőségét kértük – ilyet sem látott még a civilizált világ diplomáciája – a miniszterelnöki sajtóirodához utasította lapunkat, mely természetesen nem reagált.)
Napokig jártuk a határvidéket szerb és macedón oldalról is, ám a magyar rendőröket, de még az autójukat sem láttuk – ez bizonyára csak riporteri balszerencse.
Aki persze komolyan gondolja, hogy egy jól kieszelt budapesti hatósági tilalom érvényes másik két országra is, súlyosan félreérti a világ működését. Meg mélyen lenézi az újságírót. Egyik sem újdonság. A végeken, meg a hegyek között – jó messzire mindentől, mindenkitől – szóra bírhatók a megfigyelőnek kiküldött szerb hivatalos személyek is. Akik nem átallanak arra célozgatni, hogy Szerbia részéről egyáltalán nem tűnik fontosnak bezsuppolni a Macedóniából érkezőket, ezért aztán jobb is, ha az állampénzen ügybuzgólkodni küldött magyar zsaruk is inkább csak nyaralgatnak kicsit a festői tájakon.
A hőkamera a hegyek között egyébként sem sokat ér, ez nem a magyar alföld, hogy meglátjuk, beugrunk a terepjáróba, és toronyiránt elkapjuk őket. A migránsok meg amúgy is egy pár kilométeres, jól bejáratott laposabb szakaszon szelik át a határt - magyarázza helyi emberünk. És, hogy szerb határvadászok miért is nem törik kezüket-lábukat, hogy összefogdossák a menekülteket? Mert úgyis mind hamar önként jelentkezik a hatóságoknál, hogy az új törvény szerint bánjanak velük. Eszerint, ha regisztrálnak az illetékes helyen, háromnapos ingyenes utazásra jogosító papírt kapnak, meg élelmet, és 72 órán belül el kell hagyniuk az országot. A minap ilyen törvényt hoztak Macedóniában is. És, ha mégsem jutnak tovább ennyi idő alatt, akkor mi történik? Konkrétan semmi. Majd kapnak újabb papírt, és kezdődik a következő 72 óra, próbálkozhatnak újra, de ez ritka – mosolyog a hírforrás.
Kicsi a Balkán: összefutunk egy magyar civil szervezet képviselőjével, aki a szerb, és a macedón hatóságok – és a sajtó - előtt „inkognitóban” van, csupán eljött megnézni, hogyan működnek itt a dolgok. Ötleteket merít és ad a helyi, és hazai tapasztalatokból, illetve jelzi hazafelé, mire számíthatnak, mire készüljenek magyarországi társai. Belgrádi kolléganőjével közösen járják a környéket. Az asszony megélte a balkáni háborút, segélymunkásként dolgozik. Haragszik a magyarokra, vagyis az idegengyűlölet mutató és szító kormányra.
– Ha úgy hozná a helyzet, a genfi egyezményt is fölmondanák – fakad ki. - El tudom képzelni, hogy egy háborúban legszívesebben a hadifoglyokat is kivégeznék.
Kemény szavak, indulatból fakadnak. A volt Jugoszlávia népei megtapasztalták alaposan, milyen, ha szomszédot szomszéd, testvért testvér ellen uszítanak. Bőrükön érezték a genocídium, a menekülés borzalmait. Ezért is melegszívűek a világ túlsarkából érkezett szerencsétlenekkel. Van lélekből fakadó emberség, a társadalom, az összefogás embersége, meg aztán az adminisztratív emberség. Hogy mindez mit jelent? Talán később kiderül.
Presevo határ menti kisváros, a Macedóniából érkezők első menedéke. Borzalmakon átment emberek jönnek ide. Hazájukból Görögországon át gyalogolnak, iránytűjük az autópálya, meg a vasútvonal. Hol mellette, hol rajta vonszolják magukat végig. Akiknek sikerül. Nemrég 13 menekültet, köztük gyerekeket gázolt halálra egy vonat, mert az elcsigázott emberek egy kanyarban nem hallották meg a közeledő szerelvény hangját. Az idén 26 menekült halt meg csak a síneken, Macedóniában. A presevóiak nem bámulják meg a rengeteg színes bőrűt, nem sértegetik őket szóval és tettel. Nem félnek tőlük vezényszóra, és még csak plakátokkal sem riogatja őket a szerb kormány. A migránsok sem olyanok, amilyeneknek a „lélekben rózsadombi” magyar rettegők szeretik lát(tat)ni őket.
Abebi, a 25 éves lány, Németországba készül. Két hónapja indult el Nigériából, Lagosból. Érettségije van, ért a számítógépekhez, főzni is tud, de takarítani is beállna. Ebből szeretne megélni.
Abebi a Boko Haram nőellenes terrorja elől menekül
A magyar ideológia szerint gazdasági menekült, megélhetési bevándorló. Pedig valójában „csak” élni szeretne. Mert, ha jobban szétnézünk, Nigériában, a Boko Haram terrorszervezet tömegesen fogdossa össze, ejti túszul a nőket, hogy az iszlámra való áttérésre kötelezze, kényszerházasságba, vagy rabszolgaságba taszítsa – vagy egyszerűen lemészárolja - őket. Abebi ezt nem szerette volna megvárni.
Al Kar Dur 32 éves újságíró is a németek munkáját akarja "elvenni". Szíriából, Damaszkuszból indult útnak, már másfél éve. Rettentő körülmények között, Libanon, Törökország és Görögország érintésével jutott el odáig, hogy a célegyenesben, Magyarországon majd őrizetbe vehessék - bár rokonai várják Németországban. Besorozták katonának, de iszlám szélsőségesek is harcba akarták vinni. Nagy nyomás alatt, életveszélyből kellett menekülnie.
- Ez nem az én háborúm - mondja a fiatalember egyszerre komolyan, és vidáman, hiszen az már biztosnak látszik, hogy soha nem kell fegyvert fognia. – Nézz csak végig ezen a csapaton – mutat körbe –, afgánok, szírek, irakiak, szomáliaiak, jemeniek. Mind sorköteles fiatal. Ez nem véletlen… Ezek az emberek nem egy megszokott békés szegénységből akarnak kitörni.
Mohamad Katuba ugyancsak Szíriából, hasonló okok miatt, de más módon kutyagolta keresztül a fél világot. Van az úgy, hogy régi damaszkuszi cimborák évek után pont Presevóban találkoznak össze.
A háromnapos menlevél mellé élelmiszercsomag is jár
Úgy tartja a kezében a 72 órás menlevelet, mint valami all inclusive örökbérletet a szép jövőbe. Pedig még rá is rengeteg megpróbáltatás, szomorúság és kudarc vár. Ő az ismeretlenbe indult. Az élet a legfontosabb, annak érdekében mindent túlélünk – valahogy így fogalmazza meg filozófiáját.
Presevo vasútállomása virtigli „békebeli” szovjet hangulatot áraszt a koszovói-macedón-szerb hármashatártól macskaugrásnyira. Egyetlen migráns ácsorog a peronon, de közeledtünkre ő is odébbáll. Előkerül viszont egy rendőr, aki kis tétovázás után láthatóan elrendeli maga számára a gyanús idegenek felderítését. Igazoltatás, adatok rögzítése. Hogy miért, azt talán maga sem tudja, de így csak nem lehet baja belőlünk. Két dolgot nem szabad, mondja: fényképezni, meg kérdezősködni.
A hazai tapasztalatok alapján fura, hogy bár csak azon a napon több száz menekültet regisztráltak a városban, üres a vasúti megálló. Pedig közvetlenül a magyar határ felé ez az egyetlen gépesített úti lehetőség. Hogy az efféle látszólagos apróságokat is megértsük, érdemes körülnézni ezen az úgymond áteresztő bázison, és környékén. A vonattól alig száz méterre éppen most rendezkedett be a szerb Vöröskereszt, egy úgynevezett „one stop centre” épületében. A segélyponton ehetnek, tisztálkodhatnak, akár meg is alhatnak a menekültek, mielőtt továbbutaznak. A kapu nyitott, egy géppisztolyos csendőr áll csak ott, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy nincs lőszer a fegyverben. Mert minek is lenne? Az megy be, és ki, aki akar.
A szabadság kapujában a regisztrációra várva Fotók: a szerző felvételei
Pár perc járásra, a helyi rendőrségen folyik a migránsok nyilvántartásba vétele. (Nemrégiben jártunk Kiskunhalason egy hasonló, ámde magyarmód szigorú intézménynél. A kettő közt az a fő különbség, hogy a presevói menekültek nem csak egy szál papírral, hanem élelmiszercsomaggal a kezükben lépnek ki a laktanyából.)
A környéken minden elképzelhető nyugalmas helyen külföldiek alszanak kis cókmókjukon, senki nem zavarja el őket. Ezer kilométereket tettek meg, jószerivel tisztálkodási lehetőségek nélkül, nem csoda, ha a vöröskeresztes emberség után különösen nagy erővel rántja őket magával az álom.
Beszéltünk itt az imént az adminisztratív emberségről. Nos, ez is csak hazai összehasonlításban értelmezhető. Itt véletlenül sem fordulhat elő, hogy a migránsokat pont az esedékes vonat elindulása után engedik útnak. Hogy azután órákat vagy az egész éjjelt a nyílt utcán – a „lakosság zavarásával, és érthető felháborodásával, azonnali intézkedéseket követelve” – kelljen tölteniük. Ez annyira illogikus, hogy a helyi rendőröknek eszébe sem jut így „szívatni” a külföldieket. Aki valamiért mégis lemarad, megalhat a Vöröskeresztnél. (Melynek magyar testvérszervezete menekültügyben még nemigen hallatott magáról.)Kevéssel odébb két sátor, és egy mikrobusz. Az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet önkéntes doktorai vizsgálják a jelentkezőket. Páran gyötrő éhségükben zöld barackot ettek egy fáról… Az ellátásra szorulók döntő többsége viszont a lábát mutatja. Sokan vannak, akiknek a talpalástól „csak” hólyagjai, bütykei keletkeztek, de többen már a nyers húsig felsebzett lábbal vánszorogtak idáig. Rachel, a szőke orvosnő Norvégiából jött segíteni, a saját pénzén. Elszomorítja, amit lát, legszívesebben mindenkinek megmutatná. Az egész kerek világnak.
Presevo vasútállomása tehát többnyire azért üres, mert csak vonatindulásra mennek oda a migránsok. Valahogy minden olyan logikus, tiszta, és egyszerű, és magyarnak szokatlan.
– Tényleg olyan testvérháború kell ahhoz, mint a miénk volt, hogy végül emberséget tanuljanak az emberek? – kérdi tőlünk keserűen a belgrádi segélymunkás, választ nem várva.
