A filmnek ezzel a némiképp leszólásával jelezik azt, hogy itt most valami annál keményebb következik. Még arra is biztatnak bennünket, hogy a mobiljainkat ne kapcsoljuk ki, mert ez egy olyan előadás, amibe az is belefér, ha ezek megszólalnak. Mozog bennem a kisördög, hogy tényleg bekapcsolva hagyom, és szeretném is, ha csörögne. Hiszen ezzel a felszólítással jókora ramazurit, eszelős színpadi felfordulást ígérnek, kiadós provokációt, amitől esetleg a nézők felháborodva elhagyják a zsöllyéiket, kicsörtetnek a széksorokból. Mint ahogy annak idején a Hair bemutatása, a társadalomkívüliség, a hippik közegének, a drogozásnak színpadra állítása, az erőteljes tiltakozás a begyepesedett polgári világ, és a hatalom otrombasága ellen, okozott is kiadós botrányt.
Botrány most nincs, nem is lesz, az nem elnézéskéréssel szokott kezdődni. Nem azzal, hogy bocs, de most mi durva szavakat fogunk használni, tessék ezt nekünk elnézni. Erre nyilván azért van szükség egy jobbára színvonalas bulvárt játszó magánszínházban, mert a publikum itt egészen máshoz szokott, és azért félteni kell a bevételt. Nyilván nem javallott olyan produkciót csinálni, ami úgy kelt felháborodást, hogy nem is siker. Végül is Milos Forman filmje is úgy beszélt a kibírhatatlan világról, meg az azon kívül létezni próbálókról, hogy a show biznisz fogyasztható, és sok tekintetben csillogó világába emelte őket, és ettől könnyen „csúszóvá”, tetszetőssé tette mindazt, ami amúgy érdes, vérlázító, kibírhatatlan, és bicskanyitogató. És akkor a Hair még azon klasszikussá nemesedett musicalek közé tartozik, melyek nem egyszerűsítik le végletesen az általuk tárgyalt témát, miközben azért Broadway, vagy hollywoodi sikert csinálnak belőle, mint például a West Side Story esetében is.
Az érződik, meg az eddigi munkásságukból nyilvánvaló is, hogy a Mohácsi testvérek, István és János, akik a saját szájízük, meg a hazai állapotoknak megfelelően, átszabják a darabokat, nem akartak szentimentalizmusba torkolló érzelgősséget. Nem akartak pazar díszlettel, parádés színpadtechnikával, a deszkákra behömpölygő szárazjéggel elkápráztatni bennünket. Akartak egy koherens darabot, ami nem nagyon jött össze, mert valljuk be, hogy az eredetinek sem a Gerome Ragni és James Rado által írt szövegkönyve a legerősebb. Fölöttébb sovány a történet, elég sematikusak a figurák. A máig ható erő a nagyszerű, Galt Mac Dermot által írt zenében van, és abban az életérzésben, ami pokoli rossznak tartja a fennálló társadalmat, szubkultúrát alkotva ki is vonul belőle, és bízik benne, hogy máshogy is lehetséges élni, mint ahogyan ezt szüleink tették. És ez persze ki tudja verni a biztosítékot, ez minősülhet felháborítónak. A Belvárosi Színházban az a probléma, hogy a színészeken nem érzem azt, hogy egész lényükkel szét akarják feszíteni a társadalmi kereteket. Ahogy a történet szerint is színház a színházbant játszanak, kevés kivételtől eltekintve azt érzem, hogy nem felhevülten akarnak rávenni bennünket, hogy változtassuk meg az életünket, sőt olyan nagyon ők sem akarják megváltoztatni az övéket, csak ezt játsszák. Jelképes értelemben mondhatnám azt is, hogy nem valóban torzonborzan hosszóhajúak, hanem csak fölveszik a parókát, és eljátszanak azzal, mi lenne akkor, ha ekkora hajuk lenne.
Szabó Kimmel Tamás számomra jólfésült marad Bergerként a férfi főszerepben. Profi színészként profin játszik. Megmutat egy srácot, aki akarva-akaratlanul kénytelen felnőtté válni. De nem érzem a kellő őrületet, a világmegváltó szándékból fakadó, zsigerekből eredő nekifeszülést, az örök nyughatatlan vibrálást. A női főszerepben, Radnay Csilla esetében többet érzek ebből, és ő néhány dalt olyan hőfokon, annyira fájdalmas szépséggel énekel el, hogy attól tényleg megrendülök. Csémy Balázs homoszexuális fiatalemberét ez a szubkultúra különösebben nem bántja, de persze ettől még ő sem érzi magát komfortosan a bőrében, van benne sebzettség, sértettség. Lovas Rozi adja a felvágott nyelvű, tűzről pattant, de persze szintén igen csak érző szívű kis csaj szerepét, ha operettet látnánk, azt mondanám, ő a szubrett.
Bodor Johanna koreográfusként nem fergeteges, virtuóz táncosokat akar felléptetni, hanem olyanokat, akik egész testükkel jelzik, hogy elégedetlenek a világgal. Vannak erős, fenyegető, vagy éppen kétségbeesett tömegmozgások. Az énekes teljesítményekkel olykor komoly baj van, feltűnően hamis hangok is becsúsznak. Mohácsi János rendezőként intenzíven érzékelteti, hogy ezek a fiatalok kutyaszorítóba kerültek, a hatalom kiszolgáltatottjaivá váltak, keresik az útjukat, de mintha nem nagyon lenne út.
Erőteljes jelenetek váltják egymást kevésbé ütősekkel. Szívesen néztem az előadást, de azt nem állíthatom, hogy felkavart, kifordított a sarkaimból.
Örömteli finálé a Fame előadásában a tragikus kimenetelű történet végén FORRÁS: BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ
A Fame előadása, a Budapesti Operettszínházban sem tette ezt, de hát ennek a musicalnek eleve sokkal könnyedebb a Steve Margoshez által szerzett zenéje. Hogy a témája könnyedebb-e, azon már lehet vitatkozni, hiszen ez is a főhős halálával végződik. A Hairban a főhőst viszik el értelmetlen, igaztalan háborúba, a vietnámiba, és ott hal rút halált. A Fame esetében egy tehetséges színinövendék önbizalmát, idegeit őrli fel annyira a ridegen számító show-biznisz, hogy kábítószer túladagolásban kell ugyancsak fiatalon távoznia az élők sorából. Ebben megint csak szerepe van a hatalomnak is, hiszen egy sok tekintetben értelmetlenül drákói szigorú iskolából is menekül, ahol egy feltehetően aggszűz igazgatónő érzéketlenül uralkodva robotoltatja a diákokat. Magánéleti kudarcát kompenzálva basáskodik. Kollégái véleményét sem hallgatja meg. Szulák Andrea játssza a tőle megszokott vehemenciával. Olyan drámaisággal képes énekelni, hogy akár megáll a levegő. Amúgy elég sematikusan megírtak Jacques Levy által a tanárfigurák, Auksz Éva adja az érző szívű tánctanárnőt, aki mindenáron kiáll szuper tehetséges tanítványa mellett. Nick képtelen beállni a sorba, ezért a zordon igazgatónő a tanárnővel együtt kirúgja. Valószínűsíthető, hogy majd hasonlóan végzi, mint Carmen. Németh Kristóf mesterségtanára figyel a diákjaira, de behódol az igazgatónő akaratának.
Főszerephez jut a tánc, Balogh-Barta Viktória koreográfus igencsak megmozgatta a szereplőket, fergetegesen ropják, energikusak, lendületesek, képesek egyszerre lépni, időnként egyenesen parádés, amit csinálnak. Jókora munka van e mögött. Az más kérdés, hogy ezzel a módszerrel könnyebb bravúrosnak, csillogónak lenni, mint mély fájdalmakat kifejezni. És itt jutunk el a produkció, és gyakran a musical műfajának alapproblémájához, hogy sokszor fontos kérdésekről beszél, de nem elég alaposan tárgyalja. A tehetségkutatók, és ál-tehetségkutatók korában, amikor ráadásul szinte csak ugyanabban a műfajban, a pop-rockban keresik számtalan csatornán, nyakra-főre a tehetségeket, vagy teszik közröhej tárgyává, nézőszám növelően, az akár totálisan tehetségteleneket, akkor fokozottan fontos dilemma a hirtelen jött hírnév. Ami gyakran munka, áldozat nélkül születik, majd a legtöbbször, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan foszlik semmivé. És ez tragédiákhoz is vezethet, mint ahogy vezetett is, nem egyszer és nem kétszer. A felelőtlen felhajtás, a bulvár tobzódása, a ripsz-ropsz sztárcsinálás, majd az újabb sztárjelöltek futószalagon való szállítása után, rendszerint a régiek ejtése, végzetes következményekkel járhat.
A Budapesti Operettszínházban van egy ütőképes fiatal csapat. Szabó Dávid Jack szerepében például megmutatja, hogy humora is van, de fájdalmas, drámai percek megteremtésére is képes. Muri Enikő Carmenként érzékelteti azt az olthatatlan vágyat, amivel mindenáron ki akar tűnni a többiek közül, és azt a zuhanást, ami vágyálmai és a dermesztő valóság között bekövetkezik. Veréb Tamás a nagy ígéretet játssza el, és azt, hogyan lehet eltiporni. Kerényi Miklós Máté ezúttal is energiabomba és biztos humorforrás, Vágó Zsuzsi a szív hangjait hallatja. Velich Rita élénk színeket használ a jelmezekhez, Balassa Krisztián karmester akár a végletekig felpörgeti a tempót, és a hangerővel sem nagyon spórol. Somogyi Szilárd rendezőként magabiztosan mozgatja a hatalmas színpadi gépezetet.
Carmen meghalt, Nicket és az őt felkarolni igyekvő tanárnőt kirúgták, tehát józan ésszel tragédiába torkollana a darab, lehajtott fejjel, szomorúan távozhatnánk a színházból. No de ezt az Operettben nem szeretik. Inkább megfejelik az egészet az eddigieknél is fergetegesebb tánccal, az örömtől kicsattanó dalokkal, még kis tűzijátékra is futja. A zsinórpadlásról pedig leereszkedik egy valódi autó, egy sárga taxi, Alan Parker egykori híres Fame filmjének jelképe. És mindenkinek fülig ér a szája, mosoly mosolyt követ, mindenki kicsattan az örömtől. Tombol a tapsorkán. Engem meg kiráz a hideg, hogy ezt talán nem kéne. Ha a színház komolyan venné, hogy miről beszélt, de akár mondhatnám azt is, ha igazán komolyan beszélt volna a darab témájáról, akkor gyötrődve távoznánk a nézőtérről, és tán nyugtalan álmaink is lennének, eszünkbe nem jutna örömködni. De akkor tán nem lenne ekkora a siker, valószínűleg kevesebben váltanának jegyet a produkcióra. Kérdés, a show-biznisz a fontosabb-e, vagy a valóság mellbevágó ábrázolása. Az Operettszínház szeretné ezt is azt is. Csakhogy ez általában nem lehetséges. Stílustöréshez, vagy akár ízlésficamhoz is vezethet. Ezúttal győzött a show-biznisz. A saját nevelésű tehetségekkel folyamatosan megerősített társulat pedig ennél jóval többre is képes lenne, sőt feltehetően vágyik is rá.
