Annak, hogy Görögország nem fizet az IMF-nek, csak az olyan politikai félszeműek tudnak örvendezni, mint Rogán Antal, aki igen egyszerűen, mintegy „az emberek” nyelvén azt mondja a parlamentben: Görögország azért került csődbe, mert a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió megszorító ajánlásait követte. Hiszen Magyarországot és Görögországot 2010-ben még úgy emlegették, mint az Unió két beteg emberét. De, lám: Magyarország a saját útját járta, s megszorítások nélkül kikeveredett a bajból.
Rogán vagy játssza a hülyét, vagy elfelejtette elolvasni a trojka utolsó, tíz pontba szedett feltételeit, amelyeket a görög kormány megtagadott teljesíteni, és amelyeket az európai vezetők igen nagyvonalúnak írtak le. Olyanok szerepelnek benne, mint áfa-reform (23 százalékos általános kulcs, de 13 százalékos az alapvető élelmiszerekre, energiára, 6 százalékos a gyógyszerekre), nyugdíjreform (a kedvezmények eltörlése), a közszféra átalakítása, a katonai kiadások csökkentése, tévéreklám-adó bevezetése, az szja-szabályok szigorítása, az államigazgatási kiadások csökkentése, a korrupció elleni harc, adószabályozás, az adóhatóság reformja, a pénzügyi szektor és a munkaerőpiac átalakítása. Mi olyat talál ebben vajon Rogán, amit az utóbbi öt évben az orbáni „unortodox” gazdaságpolitika - az IMF és az Unió nélkül, viszont ötmillió magyar rovására - ne teljesített volna túl?
De most nem csak Magyarországról vagy Görögországról – a jobb- és baloldali populizmus e két uniós világítótornyáról - van szó, hanem Európáról, amely a centrum és a periféria kettészakadása felé vezető úton migránsokat és görögöket kerülgetve ténfereg.
A tény: Görögország 242,8 milliárd euróval tartozik a nemzetközi hitelezőknek, magán-befektetők 38,7 milliárdnyi görög államkötvény tulajdonosai. A görög kormány további 15 milliárd eurónyi kincstárjegyet bocsátott ki, többségük az éppen zárva tartott görög bankok birtokában van. Törleszteni nincs miből. Ez maga a csőd.
A napokban két Nobel-díjas közgazdász is megszólalt. Paul Krugman a New York Timesban azt írja: a megszorító csomag elfogadása végleges beavatkozás lenne Görögország függetlenségébe. Krugmannál is egyenesebben fogalmaz Joseph Stiglitz a Project Syndicate-ben: "Európa megtámadta a görög demokráciát, mert az irreális elvárások vele szemben sokkal inkább az erőről és a demokráciáról szólnak, semmint a pénzről és a gazdaságról. Az európai vezetők többsége Alekszisz Ciprasz törvényesen megválasztott kormányát szeretné megbuktatni, amiben nincs semmi meglepő, hiszen az eurózóna sosem volt demokratikus intézmény".
Hát akkor csináljunk politikát a gazdaságból, az Unióból meg demokráciaellenes molochot. Stiglitzet olvasva Cipraszt látjuk az athéni parlamentben, amint ováció közben világgá kiabálja: a demokrácia szülőjének senki ne írja elő, miről tarthat népszavazást. Miközben Ciprasz becsapta a görögöket. Mert már le kellett volna mondania, és olyan kabinetnek átadnia a hatalmat, amelyik meg tud egyezni a hitelezőkkel. Ehelyett elment a falig, és arcátlanul még egy teljesen felesleges referendumot is meghirdetett. Blöff. Zsarolás.
A trojka utolsó ajánlatának elfogadása Ciprasz politikai megsemmisülésével lett volna egyenlő. Annak a politikának a megsemmisülésével, amely hat hónap alatt padlóra küldte Görögországot. Ciprasz és a Sziriza most nem előre menekül, hanem a falnak rohan. Úgy tárgyal, mint aki porrongyot ráz, egyszerre fenyeget lemondással, ha a hét végén a nép leszavazza, és nemzetközi perrel, ha kizárnák az euró-zónából. Ha az adósság maga a gazdasági csőd, a meghirdetett referendum a jövőre nézve sokak számára tanulságos csődje a populista új-baloldal dédelgetett Szirizájának, és a közvetlen demokrácia taktikai fegyverének. A görög kormányfő a semmire mindent megígért a választóknak, majd esztelenül nekiment az uniós centrum őt életben tartó pénzügyi óriásainak. Érzi, hogy az európai kapitalizmus és annak központi intézményrendszere alapos reformra szorulna, de ötlete sincs, miben is kellene állnia ennek a reformnak, vagy, hogy hol a saját vészkijárata. Megint a régi dal: mit kezdjen a baloldal a kapitalizmussal?
Sokan úgy vélik, a valutaunió visszafordíthatatlanságának kétségbevonása nem feltétlenül rossz. Ezzel ugyanis az euró-zóna tagjainak emlékezetébe vésik, hogy a valutaunióbeli tagságot állandóan megbízható pénzügyi politikával kell megszolgálni. Írország, Portugália és Spanyolország rohamtempóban vezeti be a reformintézkedéseket, hogy megtarthassa az eurót. Meglehet ez már félelem az Unió kettészakadásától. Közben a háttérben Amerikát az a geopolitikai rémálom gyötri, hogy Görögország Oroszország ölébe hullik, bár meglehet, Moszkvának is álmatlan éjszakái vannak emiatt, hiszen a földgázon kívül egyebet nem nagyon ígérhet Athénnak.
Ami pedig a magyar tanulságokat illeti: Európa minden jel szerint egyelőre jobban tolerálja a fosztogató nemzetállami jobboldali populizmust, mint a fejetlen baloldalit. Orbán elővigyázatos: Magyarországon még sokáig forint lesz. És szilárd orbáni hatalom. Neki sikerült, ami Ciprasznak még nem: kinn is van, meg benn is. Abban a Talán-Európában, amely egyre kevésbé van, de talán lesz.
