Nappal dolgozott, éjszaka pedig tanult. Törte magát, gyúrta-gyömöszölte az idegen fogalmakat, a nehéz elméleteket s most ott van a kezében a doktori diploma. Doktor lett egy cipészmunkás, egy a sok közül. Mert a tanuláshoz való fogékonyság, a tudásszerzésre való készség nemcsak ebben az egy munkásban él, hanem sok-sok tízezer társában is. Hányan vergődnek petróleumlámpa pislogó fényénél, félig kiégett villamoskörték sárga lángjánál. Hányan birkóznak makacs kitartással mogorva könyvek gőgös betűivel.
Hányan szőnek minden szabad percükben szót szó mellé, hogy táguljon a látóhatáruk, hogy tudásuk büszkén emelkedjék a természet és a társadalom titokzatos rengetegei fölé. Hány százan és ezren töltik meg elméjüket a tudás ritka kincseivel, hogy szemük továbbra is szedőgépek billentyűit lesse, izmaik gyalupadok fölött feszüljenek vagy szemük belevakuljon martinkemencék fehér izzásába. Hány tízezerben és százezerben él a tudás olthatatlan vágya — kielégítetlenül. (...)
Egynek — az egyetlen Kovács Sándor cipészmunkásnak — sikerült s ez az egyetlen kivétel még kegyetlenebb brutalitással mutat rá a többiek sorsára. Mindazok tragédiájára, akiknek nem sikerült.
