A valóságnak megfelelően jellemezte a magyar kormányfő migránsokkal kapcsolatos uniós politikáját a német liberális Süddeutsche Zeitung, amikor azt írta: Rambo-diplomácia. A szerző, Daniel Brössler nem esett abba a hibába, amibe a magyar baloldali-liberális sajtó: az írta meg, amit lát. És jól látja. Nagy tévedés volna a rambóságból arra következtetni, hogy Orbán Viktor, csak azért, mert megveti a brüsszeli adminisztrációt, ne ismerné ki magát az unió ügyeiben, hogy ne tudná pontosan bemérni a saját helyét. Eddig minden sikerült neki, akárhányszor jósolták is meg: na most vége van.
Ha a mostani uniós csúcs menekültügyi döntéseit bogarásszuk, ismét arra juthatunk, sikerrel járt. Hogy most ez a siker mennyiben a véletlen műve és mennyiben egy aprólékosan megtervezett politika eredménye, azon lehet vitatkozni. Annyi biztos, hogy januárig visszatekintve, a párizsi Charlie Hebdo tüntetés után elhangzott nyilatkozattól a Dublin III. rendelet e hét keddi felmondásáig, majd a felmondás másnapi, pofátlan letagadásáig, határozott kommunikációs ív húzható. Miközben a kommunikációt mozgató politika csak most, Orbán brüsszeli sikerével vált világossá előttünk; kihúzni az országot a menekültügy mindenféle következményéből.
Olyan európai értékekről, mint szolidaritás, szó se essék. A kommunikáció része volt a menekültellenes érzelmek felkorbácsolása, a liberális politika ostorozása, az undorító idegenellenes plakátháború és annak hazai és nemzetközi sulykolása, hogy a balkáni menekültútvonalak zsúfoltsága, így Magyarország érintettsége, mindenki mást megelőz.
És lőn. Az unió a februárban már átutalt 1,2 millió euró rendkívüli támogatás után most vizsgálja, adjon-e további 2,4, majd augusztus végén újabb 4,5 milliót. Miközben a mostani hétéves uniós költségvetési időszakban 24 milliót kapunk a menekültek befogadására és integrálására, 40 milliót pedig a külső határok őrizetére. Ám ez "csak" a pénz, amiből nem biztos, hogy a röszkei hangárlakók ebédjére is jut. Orbán az első pillanattól élesen kikelt az Európai Bizottság kötelező kvótaterve ellen, a politikailag korrekt beszédet félretolva közölte: Magyarország nem kér semmilyen bevándorlóból, amit a maga nyers modorában megismételt csütörtök este is: "Mi szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, Magyarországra nem hozni kellene a bevándorlókat, hanem el kellene őket vinni".
A játszma, amit az unióval szemben a kormányfő nyitott, kétesélyesnek tűnt; az unió sem erre a hangnemre, sem a nyílt zsarolásra nem vevő - gondolhattuk. Hát tévedtünk.
A magyar kormányfő mindent elért, ami csak elérhetett. Elítélhetik az undorító plakátkampányt, el a menekültellenes kiszólásokat, az Európai Unió a végén nemhogy megemeli a menekültek utáni keretet, hanem különleges szempontok alapján kezeli Magyarországot (és némiképp Bulgáriát), amivel elismeri, amit Orbán akart, hogy az olaszoknál s a görögöknél is súlyosabban minősíti magyarországi helyzetet, s hogy a kvótarendszer ne legyen kötelező. A magyar kormány pedig kompromisszumkészségét megmutatva "visszavonul". Már nem akarja felmondani a felmondhatatlan dublini rendeletet, csak kér, és könnyen lehet, hogy hamarosan feleslegessé válik a magyar-szerb határra tervezett kerítés is - hiszen Orbán már az előtt megkerülte, hogy betonozni kezdték volna.
A cél nem szentesíti az eszközt. Gondolkodjunk el, érvényes-e ez a politikára. Mint, ahogyan azon is érdemes elmélázni, a mocskos eszközökkel elért cél lehet-e országépítő cél.
