Bocsássuk előre: nem áll szándékunkban lekicsinyelni a déli határainkat elöntő migrációs hullám okozta gondokat. Nem szorgalmazzuk, hogy Magyarországon válogatás nélkül mindenkinek kijárjon a menekültstátus, tekintet nélkül arra, valóban menekült-e, avagy az elviselhetőbb élet reményében letelepedni szándékozó, illetve nálunk csupán tranzitáló „megélhetési” bevándorló. És nem hisszük azt sem, hogy Európának, jelesül az uniónak, ne kellene hathatósan foglalkoznia azzal a kihívással, amit a főként Görögországon és Szerbián át a magyar zöldhatár felé igyekvők egyre nagyobb csoportjai jelentenek, hiszen ma már nagyságrendileg megközelítik az olasz partot elérő - vagy ott kimentett – migránsok számát; épp ezért elégedetten nyugtázzuk is, hogy az uniós országok vezetőinek legutóbbi találkozóján már elismerték Magyarország különleges kitettségét.
Vagyis, ha a rezsim kifejezetten belpolitikai használatra kimunkált hecckampányát tisztességes gondolkodású ember nem teszi magáévá, attól még érti, mekkora súllyal nehezedik a kontinensre a méretét tekintve csakugyan akár újkori népvándorlásnak is nevezhető migráció. Aki tiltakozik a kormány alantas ösztönökre apelláló plakátoffenzívája ellen, akinek állampolgári lelkiismerete elutasítja az úgynevezett nemzeti konzultáció leplezetlen uszítását, az nem becsüli alá egyszersmind magát a problémát. Hamis az a beállítás, miszerint az ellenzékiek egyrészt nem védenék a határt, másrészt az ellenőrzésére tett kormányzati erőfeszítéseket semmibe veszik.
De egyre kétségbeejtőbbnek tartják a kurzus mértéktelenül eszkalálódó, felelőtlen handabandázását, azt a szinte már infantilis elszántságot, amelynek felkentjei folyamatosan úgy viselkednek, mintha fogalmuk sem volna az alapvető uniós jog mibenlétéről - és most történetesen huszonnégy óra leforgása alatt képesek voltak hülyét csinálni magukból egy nemzetközi szerződésbe foglalt rendelet „sajátos”” értelmezésével. Szégyenletes az a diplomáciai ámokfutás, amit az Orbán-kormány emberei a Dublin III. megállapodás magyarországi teljesítésének felfüggesztésével, majd annak gyors visszavonásával műveltek; ez a minősíthetetlen, hebehurgya politikai ostobaság mindennél jobban megmutatta a rezsim tökéletes alkalmatlanságát. És persze erőszakos ügyintézési stílusának kényszerű határait is.
Amikor e hét kedden a kormányszóvivő váratlanul bejelentette, hogy Magyarország ezentúl nem tartja magára nézve kötelezőnek mindazon itt regisztrált menekültek visszafogadását, akik bár továbbmentek Nyugat felé, de Európa más országaiban nem kaptak tartózkodási engedélyt, akkor még aznap meglehetősen élénk reakciókat váltott ki Ausztriában csakúgy, mint Németországban, hogy „felfüggesztjük” a dublini rendeletben foglaltak teljesítését. Előbb Bécs tiltakozott a magyar nagykövetnél, majd ugyanezért Berlinben hívatták a külügyminisztériumba a diplomáciai képviselet vezetőjét. Ez utóbbi fejleményt a magyar kormány illetékesei először ugyan simán letagadták, ám a németek hivatalosan közölték a hírt a sajtóval. Megmozdult az uniós adminisztráció is: magyarázatot kértek Budapesttől, egyben figyelmeztették, hogy a Dublin III. rendelkezéseinek egyoldalú, jogsértő felfüggesztése súlyos következményekkel járhat. Tehát igen hamar világossá vált, hogy Orbánék alaposan elszámították magukat, ha azt hitték, minden további nélkül felmondhatják azt az egyezményt, amely egyébként egyértelműen tartalmazza, mit tehet, illetve mit kell tennie egy adott országnak, ha a nála bejegyzett menekültek visszatoloncolása erejét meghaladó nehézségek elé állítja. Kérheti az uniós intézmények sürgős segítségét, jelezheti igényét rendkívüli támogatásokra – de semmiképp sem léphet ki a szerződés hatálya alól.
Ha a kormány netán nem volt tisztában ezzel a kötelezettséggel, elég lett volna meghallgatnia bármelyik nemzetközi jogászt. Mindenesetre szerda délelőtt megtörtént a kényszerű kapituláció: Szíjjártó Péter gondosan fogalmazott nyilatkozatban cáfolta az egy nappal korábban kihirdetett intézkedést; aggálytalanul közölte, márpedig semmilyen uniós jogszabály felfüggesztéséről nincs szó, „ilyen döntés nem született”. Aztán következtek a különféle kormányzati szereplők rettenetesen kínos magyarázkodásai: a „felfüggesztés” kifejezést igazában nem jogi értelemben használták; azt jószerével mindenki félreértette, hiszen a kormánynak soha nem állt szándékában megszegni az EU egyetlen rendeletét sem. Ezért hát „hagyjuk a szómágiát”, mondta nagyvonalúan Kovács Zoltán kormányszóvivő - miután alig néhány óra múltával sikerült meghazudtolnia saját magát -; a kormány csak azt kívánta Európa tudomására hozni, hogy Magyarország egyelőre „megtelt”. Tisztázandó, mit jelent majd ez a kijelentés a gyakorlatban, mert úgy tűnik, hogy noha a dublini kritériumok teljességét Orbán mégse akarja vállalni, a csütörtöki EU-csúcson, minden radikalizmusa ellenére óvakodott attól, hogy a dublini szabályok negligálásáról szót ejtsen.
Szíjjártó külügyminiszter pedig oda nyilatkozott, hogy a kormány kérni fogja a tagállamok közös segítségét a probléma megoldásához – vagyis egyszeriben tudott jó tanuló módjára fogalmazni: pontosan úgy, ahogyan az uniós rendelet elvárja. Nem igazán meglepő tanulság: a rezsim nagyhangú szájjártatása hamar kifullad, ha a kötelezettségszegés nyomán szembe kell néznie Brüsszel kilátásba helyezett szankcióival.
Ám ennek ellenére aligha tekinti haszontalannak a legalábbis részleges külföldi visszakozást, mert annak mintegy ellentételezéseként az itthon learatható biztos hozammal kalkulál: a „magyar emberek” megint láthatták, milyen elszántan képviseli érdekeiket ez a kormány, csak hát - fájdalom – legjobb szándékait is meghiúsítja az értetlen és önző Európa.
