Szigorú kormányzatunk van, jó lesz vigyázni! Hiszen a körülmények félelemmel vegyes tiszteletet kell, hogy ébresszenek az egyszerű halandóban. És ha belegondolunk, ebben az országban mi mindnyájan nagyon egyszerű halandók vagyunk.
A kormányzati szigorúság pedig egyre növekszik. Eleinte csak a politikai ellenfeleit szerette beperelni. Legszívesebben rács mögé zárta volna az egész ellenzéket. De nem érheti az elfogultság vádja, mert ehhez szigorította a Büntető Törvénykönyvet is, ami a halálbüntetés bevezetésének aztán elvetélt gondolatával tetőződött.
A központi szigor mellékszálát az önkormányzatok szőtték tovább a hajléktalanok kitiltásával. Mert hát a hajléktalanok is ennek a példaértékűen sikeres országnak az élő cáfolatai. Valójában potenciális tüntetők, azaz ha úgy vesszük, ellenzékiek. Arról nem is beszélve, hogy felháborító módon nem illik rájuk egyetlen életpályamodell sem – pedig a minisztériumok szinte futószalagon gyártják a rendkívül változatos modelleket. Az úgynevezett szocializmusban csak háromfajta életpályamodell volt, amit a marxizmus a maga sajátos terminológiája szerint osztályoknak nevezett. Eszerint kellett megkülönböztetni a forradalmi munkásosztályt, a vele szövetséges parasztságot és a haladó értelmiséget. Ezeken a kategóriákon belül igyekezett mindenki megtalálni a maga szerepét, s csak akkor keletkezhetett probléma, ha a munkás nem volt elég forradalmi, ha a paraszt nem akart mindenáron szövetségre lépni a forradalmiság birtokosával vagy az értelmiség nem arra haladt, amerre a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány gondolta. Ehhez képest napjainkban, bármit is mondjon az ellenzék, a fejlődés tetten érhető. Ma már – ha akarjuk, ha nem - az életpályamodellek labirintusában találjuk magunkat. Csak az fontos, hogy el ne tévedjünk.
Ha tehát valaki ezekben a roppant változatos és vonzó életpályamodellekben sem ismeri fel a saját útját, az magára vessen. Vagy legyen közmunkás. No de hajléktalan? Ilyesmi gyaníthatóan csak azért fordulhat elő, mert a közmunkások életpályamodelljét még nem dolgozták ki. Pedig igen tanulságos lenne. Igaz ugyan, hogy az már nem az élet pályamodellje lenne, hanem valami más. Mert a 21. században Európa közepén a közmunkás kilátástalan sorsát kissé túlzás életnek nevezni.
De ebben a vonatkozásban sincs részrehajlás. Ez a kormányzat a jobb módúakkal szemben is szigorú. Azokkal is keménykedik, akik megengedhetik maguknak, hogy nyáron üdüljenek, de hétvégeken a tumultus ellenére sem nyitják meg számukra a bevásárlóközpontokat. Ne türelmetlenkedjenek, várják ki a sorukat! Egyszer sorra kerülnek.
Vegye mindenki tudomásul: ez egy szigorú kormányzat. Ha így, és ebben a tágabb összefüggésben vizsgáljuk a kérdést s nem olyan szűklátókörűen, mint az ellenzék, akkor egyenesen érthetetlen, miért vált ki akkora ellenállást az a néhány kilométernyi határ menti szögesdrót? Miért is lennénk éppen a migránsokkal szemben óvatlanul engedékenyek?
És persze Ficónak tetszik ez a megoldás, hiszen ő sem szereti, ha az országában a szlovák állampolgárokon kívül más állampolgárságúak is élnek. Adott esetben magyarok. Országhatáron belül azonban csak a törvény paragrafusai teremthetik meg a demarkációs vonalat a szívének kedves állampolgárok és a kevésbé kedveltek között. Neki tehát teszik a magyar ötlet, de nehogy a szögesdrót szöget üssön a fejében, mert még képes továbbfejleszteni...
A mi kormányzatunk mindenkihez szigorú. Csak önmagához nem. A holdudvar békésen gyarapodik. Nincs sehonnan kitiltva, nincs "kerítések közé" szorítva. Ellenkezőleg, mindenhová korlátlanul szabad bejárása van. Soron kívüliséget élvez az élet minden területén. Akik ehhez a belső körhöz tartoznak, azoknak a pályáját nem lehet modellezni, mert páratlan lehetőségek birtokosai. Mozgásuk, helyezkedésük, ellenőrizhetetlen vagyongyarapodásuk utánozhatatlan. A kívülállónak még kísérletet sem érdemes tennie, hogy belelásson a hatalom bugyraiba. Vannak azonban olyanok – s ezek az igazán szánalomra méltó ügyeskedők -, akik ugyan nem tartoznak ehhez a belső körhöz, de mégis odatartozónak vallják magukat. Akik a kormányzati szigorúságot a nemzeti méltóság megnyilvánuló erejeként ünneplik. Azt remélik, ha kritikátlanul magasztalják, előbb-utóbb közel férkőzhetnek a lehetőségek feneketlen tárházához.
Csakhogy a kör egyre szűkül. A növekvő szigorúság is ebbe az irányba mutat. Hiába állnak sorba, tolakszanak, egy jottányival sem jutnak előrébb. Mert igaz ugyan, hogy egyszer mindenki sorra kerül, csak nem feltétlenül ott és akkor, vagy abban, amiben reménykedett. Megeshet, hogy az ellenkező oldalra keveredik, ahol nem a koncessziókat, nem a földeket, az állami megbízásokat, csak a sallereket osztogatják. Elmúltak már azok az idők, amikor még azon háborodott fel a hazai közvélemény, hogy a „nemzet orvosa” az iskolai testi fenyítés pedagógiai hasznosságát, a jó időben kiosztott körmös nevelőerejét ecsetelte. Hol vagyunk már ettől? Mára megszigorodtak a körülmények, a hatalommal szembekerülők nem ússzák meg pusztán a körmösökkel.
És persze előbb-utóbb – mint mondtam – mindenki sorra kerül.
