A részletekre koncentráltunk, például Röszkére, ami éppúgy összeért az egykori jugoszláv határon túli részekkel – ma Szerbiával -, ahogyan azt annak idején, a rendszerváltáskor elképzeltük. Az egykori határsávon is gabona nő, csak a jelzőköveket borotválják körül kaszával, hogy azért mégiscsak tájékozódhasson az, akinek szüksége van rá. Például a geodéták, akik már napok óta mérik a leendő kerítés helyét.
Borbásné Márki Márta, a település polgármestere naponta szembesül a menekülthelyzettel. Mint mondja, az őszi-téli egyszeri nagy hullám már lecsengett, a koszovói áradat csillapodott. Az érintett településvezetők napi jelentéseket kapnak a határsértőkről, szombaton például 660-at regisztráltak a teljes szakaszon. És bár a fotóriporterek álma, hogy valódi menekülteket fényképezzenek a zöldhatáron, erre manapság egyre ritkásabb a lehetőségük. Nincs már áradat. Jönnek persze, zömmel fiatalok, családok, olykor szülők, a karjukban csecsemőkkel. Okoznak is bosszúságot, nem keveset a határszéli gazdálkodóknak. Az embercsempészek megindítják őket toronyiránt, és legyen bár fóliasátor, vetemény, kerítés az útjukban, nem kerülik meg. Tartják magukat a parancsszóhoz: csak egyenesen, akkor nem tévednek el. A csempészek nem szamaritánusok. Beszedik a sok-sok eurót a hónapok – nem ritkán évek – óta úton lévőktől, és Isten hírével szélnek eresztik őket a határ előtt. Onnantól már az ő „felelősségük”, mihez kezdenek az Európai Unióban. Mert ők még nem tudják, hogy újabban mi a különbség az EU, és Magyarország között.
A kiskunhalasi őrzött szállásról a pályaudvarra indulnak a menekültek FOTÓK: VAJDA JÓZSEF
Borbásné polgármester lelkiismereti kérdésnek tartja, hogy miként oldja meg azt az óriási feladatot, ami a menekülést, mint jelenséget szegélyezi. Ki, és hogyan is döntheti el a belépőkről, hogy ők most a propaganda megélhetési bevándorlói, az életükért menekülnek fegyveresek elől, vagy „csak” az éhhaláltól...? Tudathasadásos állapot ez, amit a helybéliek is éreznek. Igaz, hogy van káruk bőven, de egyetlen tanyasit sem visz rá a lélek, hogy kenyeret, vizet tagadjon meg az árkon-bokron érkezőktől. Persze az is igaz, hogy érintettségük fokától függ a röszkeiek reakciója is, de a segítőkészség még most sem veszett ki. Mert a menekültkérdésben semmi újdonság sincsen. Az egykori jugoszláv háború óta jönnek – eltérő intenzitású hullámokban – az idegenek. Kis túlzással kénytelen életformává vált a környéken a tudomásul vételük.
Talán nem is véletlen, hogy a határ mentén járva egyetlen „Ha Magyarországra jössz…” kezdetű óriásplakátot sem látunk. Értelemszerűen a menekültek nem értenék, a helyieket pedig csak felbőszítené, mert ott azért gondolkodnak is. Röszkén, ahol senkit nem zavar a Partizán sor közterületi elnevezés, nem vevők a fővárosi zavarkeltésre. Sőt, nem túlzás kijelenteni: minél messzebb kerülünk a szerb határtól, annál elvadultabbak az idegengyűlölet új vadhajtásai. Budapest talán a csúcs. De Kiskunhalason, az őrzött szállás környéke is toleránsabb, mint Bel-Buda vagy Józsefváros.
Mielőtt valaki azt állítaná, hogy rózsaszínűre festjük a képet, ejtsünk szót a valódi gondokról is. Ezt ott elsősorban a menekültek által eldobált hulladék okozza. Ruha, papír, élelmiszer-szemét. A települések ennek felszámolására külön pénzt kapnak a Belügyminisztériumtól – közvetve az Európai Uniótól. Térfigyelő kamerákra is jut, meg persze a rendőri szolgálat megerősítésére. Ennek ellenére – meg annak ellenére is, hogy egymás fenekébe érnek a rendőrautók a környéken – nem ritkaság az utcákon kóborló menekült. Bemennek a boltba, vásárolnak is, mert általában akad pénzük.
Mint a polgármester asszony is utal rá: akik Afrika közepéről vagy a világ más boldogtalanabb tájáról indulnak gyakran kilátástalan, de reményekben gazdag útjukra, előzőleg mindenüket eladják – ingót, és ingatlant -, tehát pénzük éppen van, de az idő múlásával ez az összeg gyorsan apad. A határ menti boltokban persze aligha forinttal próbálnak fizetni, de a megtalált göngyölegek alapján mégis vásárolhatnak a kereskedőktől. Erről viszont senki sem beszél szívesen.
A menekültek, ha van pénzük, vásárolnak is Fotó: Vajda József, Népszava
Ahogyan rémesen ráuntak már a riporterekre is. Még a legvisszafogottabb tudósítást is szenzációhajhásznak találják a helyiek. Ami nekik természetes, azt minek fölfújni, ugye…? Korábban még szívesen lencsevégre álltak, de már elegük van. Van, aki „Riasztóval és kamerával védett terület!” feliratot rakott ki a telkére – a szomszédai szerint az újságírók ellen. Valaki egyenesen kiszámolta, hogy a kerítéssel hány négyzetkilométerrel csökkenne „ideiglenesen” hazánk területe. Azonban ez tévedés: a volt határzár területe állami föld maradt, így Magyarország területet nem veszítene.
Mórahalom felé autózva épp felidézzük a helyi kormányablak dicsőítésére szervezett óvodás színielőadást, amikor menekültekkel teli rácsos buszt veszünk észre. A rendőrségi különjáratot Tompáig „üldözzük”, sejtvén, nem turistákat szállít. A határátkelőnél azonban furcsa a helyzet: a kék lámpás jármű eltűnik a szerb oldalon. Az ilyesmi szokatlan. Megtudjuk, hogy szerb kérésre megváltozott a menekültek „átadási rendje”. Azokat ugyanis, akik vitathatatlanul Szerbia irányából léptek magyar területre, és ott el is kapták őket, nyomban visszatoloncolják. Csakhogy míg korábban az átadás-átvétel az államhatárt jelző piros vonalnál történt, mára ezt a túloldali rendőrségen bonyolítják le. Erről az akcióról tehát lemaradtunk.
Akik viszont – legalábbis papíron - tisztázatlan úton jutottak hozzánk, Kiskunhalasra, az őrzött szállásra kerülnek. Ott igyekeznek kideríteni hovatartozásukat, rabosítják, majd útba indítják őket a debreceni befogadó állomásra – köznyelven a menekülttáborba. Halason arról ismerszik meg a menekült – már persze, ha nem koromfekete, hanem akár „magyarnak is tűnhető” koszovói albán, vagy más nemzetiségű -, hogy kezében fehér papírt szorongat, afféle menlevelet, és egyenesen a vasútállomás felé tart.
Szudáni fiatalok csoportjával találkoztunk. Előtte négy órán át vártunk rájuk, s bizonyára puszta véletlen, hogy elküldésük idején – a rendőrségi munkaidő vége előtt tíz perccel – már pont lekésték az esedékes vonatot, így várhattak még két órát, s este 9-re érhettek Debrecenbe. Köztük egy feltehetően háborús sebesült, súlyosan mozgássérült fiatalember.
Azon csak a várakozó újságíró tűnődhet el, mi lehet az oka, hogy az állítólag aznap húsz „útnak indított” közül első csoportként csak kilencen kerülnek ki a rendőrségről. És merő véletlenségből egy transzfertaxival találkoznak szembe, ami épp kilenc személyt tud felvenni, és elvinni a pályaudvarig. A taxis korábban is ott lebzselt a szállás mellett, s csevegett egy onnan kijövővel. A pályaudvaron a csapat valami külföldi pénzzel fizetett, és élünk a gyanúpörrel, hogy nem szudáni font lehetett. (A taxis időközben csúnyán üvöltözött fotográfusunkkal is.)
Fotó: Vajda József, Népszava
A helyiek szerint vannak olyan taxisok, akik „jobb napokon” fejenként(!) ötezer forintot, esetleg 15-30 eurót is elkérnek a kevesebb, mint három kilométeres útért a menekültektől. És, hogy lehetnek, akik „súgnak” nekik, mikor érdemes arra járniuk. Őket egyetlen hatóság sem ellenőrzi ilyenkor soha. Ez persze csak szóbeszéd. De ha igaz lenne, a rendőrség számolatlanul ott álló busza közül bármelyik elvihetné őket a vonatig. Nem mert annyira szeretik az idegeneket, hanem például azért, mert felelős kormányzati tényezők rendre ostorozzák azokat, akik busás hasznot húznak a menekültekből. S, hogy kerek legyen a világ, Debrecenben, amikor odaérnek legtöbbször ugyanígy járnak a szerencsétlenek.
De most változik minden, mert megépül a kerítés. Egy határrendész szerint ez annyiban változtatja majd meg a helyzetet, hogy a menekülőket a határállomásokon a szerbek majd kiengedik, és azok a „senki földjén”, a magyar határ előtt táboroznak majd. Amíg végül be nem engedjük őket.
