A méltánytalanul elfeledett zseniális írónő, Fehér Klára még valamikor a hatvanas évek derekán írt egy rádiójátékot (jut eszembe: anno még voltak ilyenek!), mely az apartheid mocskában tobzódó Dél-Afrikában játszódik. A történet egy fehér család hófehér gyermekéről szólt, akivel a sors (kegyetlen?) tréfát űzött. Felsőbbrendűen alabástrom bőre napról-napra sötétedni kezdett, s hétre rá már a jó szülei sem tudták megkülönböztetni őt a cselédsor vele egyívású lurkóitól. Lett ám nagy ijedtség, apja-anyja orvostól orvosig futkározott, óvták naptól-széltől, mosdatták mindenféle szerrel, de hiába. Amíg lehetett, bujtatták a kölköt a kíváncsi szemek elől, de ez nem mehetett a végtelenségig. Kezdetben csak a család barátai fordultak el tőlük, később már a rokonság sem nyitotta rájuk az ajtót. Majd jött a hivatalos felszólítás, hogy az előkelő fehér negyedből húzzanak el mihamarább a maguk fajtái közé. Még csak az kéne, hogy a drágalátos szülők is megfeketedjenek…
Aztán láss csodát! Amint átlépték azt a bizonyos rubikont, odaátról már egy csapásra másképp’ látták a világot. Igen, azt a bizonyos "másikat", amihez a minap még nagyon is sok közük volt. Mely világ mára már maga volt a testet öltött gonosz, a bűnben fogant. Legyen miatta átkozott! - méltatlan megaláztatásukért és nyomorúságukért.
Ennyi a történet, legalábbis amennyi megmaradt belőle. Annyi mindenképp’, hogy eszembe juttassa a „másik oldalt”, hogy pillanatig se hagyjon nyugton a viharvert bárkákból kikászálódó nyomorultak látványa, akik jártányi erejük utolsó nekirugaszkodásával valahogy megkapaszkodnak egy-egy kiugró part menti sziklában, vagy a fodrozó hullámokra bízva magukat, sodortatják testüket Európa biztonságot nyújtó fövenyére.
Kik elől, mi elől menekülnek? Hiszen az apartheid utolsó bástyája is több mint negyedszázada leomlott, Afrika már szőröstül-bőröstül az afrikaiaké, Ázsia az ázsiaiaké. Vajon miért kívánkoznak most mégis vissza egykori gyarmattartóik kebelére?
Mert anno, valamit nagyon elrontottak. Mégpedig azok, akik nagy csinnadrattával levonták zászlaikat, s nagy elegánsan kivonultak onnan, meg amonnan, ahová - századokkal ezelőtt - be sem hívták őket. Pedig még lett volna mit tenniük Szudántól Pakisztánig, s nem is kevés. Például társadalmat építeni, több lábon álló ipart, mezőgazdaságot a monokultúrák helyén, cserébe az elvett javakért. Helyette kaptak oszd meg és uralkodj!-t. Aztán évtizedekkel később már a bombázók jöttek, aztán a szárazföldiek – rendet tenni, terrort felszámolni. Majd, anélkül, hogy felszámolták volna, megint kivonultak. A „rendcsinálás” persze folytatódott. Helyettük a talibánok, az Al-Kaida, s az Iszlám Állam felkentjei fújják a harci kürtöket, csak hogy a folytonosság meglegyen. A nép meg menekül. Ahogy tud. Csak el erről az élhetetlenné vált vidékről. Van, aki a bőrét menti, van aki csak egy iciri-picirit jobban szeretne élni. Még itt a Földön. Mert neki is csak egy ÉLET adódott. A sors fintora, hogy azok karjaiba fut, akiknek ősei még niggerezték, sárgázták az ő őseiket.
Az ükunokáknak tehát lenne mit jóvátenniük. De nem teszik. Határt zárnak, szögesdrótból fonnak kerítést. Taszigálnák őket vissza tengerbe, mi meg VÍZ híján „csupán” Szerbiába. Mert a kultúránkat védeni kell. Meg főképp’ európaiságunkat - a színesektől.
De mi van akkor - ha ne adj’ Isten! - mi is hirtelen feketélleni kezdenénk?
