- Amióta művészekről ír, tán az ön számára is a legnagyobb meglepetés az volt, hogy géniusznak lenni nem jó. Mikor elkezdte az ilyen irányú kutatásait, azt hitte, hogy az ő helyzetük meglehetősen kedvező?
- Igen, ez így van. Amikor szülészorvosként dolgoztam, ha megszületett egy kisbaba, elsőként azt kérdezték, egészséges-e, mindene megvan-e. Aztán amikor egy-két nap múlva bementem a kórterembe beszélgetni az anyukával, sokan azt tudakolták, hogy „Doktor úr, ugye többre viszi a gyerekem, mint én? Ugye, tehetséges lesz?” Tehát bennem is ott volt, hogy ez egy elvárás. Azt szeretnénk, hogy a gyerekünk többre vigye, mint mi.
Amikor géniuszokkal kezdtem foglalkozni, azt nagyon serkentette, hogy a Debreceni Egyetemen 1997-ben elindult az a szaktanári képzés, ami azokat a pedagógusokat készíti fel, akik kivételes képességű gyerekekkel akarnak foglalkozni. Vagy 130 éve van gyógypedagógia, ami nagyon jó, de a kivételesen tehetséges gyerekekkel nem foglalkoztak, és ez oda vezetett, hogy sokan közülük el is kallódtak. Meghívtak Debrecenbe tanítani, és ez egybeesett azzal a vágyammal, hogy megnézzem - elsősorban családfa-elemzés alapján -, hogyan lesz valakiből géniusz. Valóban azt gondoltam, hogy jó lehet géniusznak lenni, hiszen az emberi tehetség a legnagyobb természeti kincsünk. És ezen belül a géniuszok különleges természeti-társadalmi jelenségek. Bizony rá kellett jönnöm, hogy a különleges tehetség általában inkább átok, mert olyan terhet ró az emberre, hogy ebbe sokan beleroppannak. Pokolra kell annak menni, aki géniusz akar lenni. Földolgoztam a 16 legnagyobb magyar költő életét, és az, hogy ők még az ötvenéves átlagéletkort sem érték el, mutatja, ez nem fantazmagória, hanem valós tény. Igaz, amikor a zeneszerzőkről írtam, az volt a nagy meglepetés számomra, hogy ők pedig rendszerint sokáig élnek, akár húsz évvel is tovább, mint az átlag.
- De egy költő miért égeti el magát jobban, mint egy zeneszerző? Hiszen a zenében legalább olyan szenvedélyeket lehet megjeleníteni, mint a versekben.
- Általában a géniuszokra a mániás-depressziós kedélyállapot a jellemző. Vannak olyan mániás fázisok, amikor az ihletettség lázában tényleg égnek. Orvosilag bizonyítani lehet, hogy ilyenkor az agysejtek gyorsabban működnek, mérhető, hogy az agyuk csúcsteljesítményre képes.
- Ilyenkor magasabb a vérnyomás, gyorsabb a pulzus?
- Igen. Kipirul az arcuk, izzadnak, nagyon zavarja őket minden külső körülmény. Ilyenkor tényleg jobban jönnek a rímek; ez az ihlet, ami egybeesik ezzel a mániás fázissal. És ekkor el is hiszik magukról, hogy ők próféták, az a küldetésük, hogy váltsák meg a világot.
- És amikor, mondjuk, Dosztojevszkij megírt egy kétkötetes regényt, egyfolytában ebben az állapotban volt? Vagy ez csak a költőkre vonatkozik, akik rövid műveket alkotnak? Ha netán valaki túl hosszú ideig ilyen állapotban van, az bele is halhat?
- A prózaírók sokkal hosszabb ideig élnek, mert nekik nagyon más az alkotói módszerük. József Attila például a Hazám című verset állítólag egy este alatt írta meg. És el tudom képzelni, hogy közben fölrobbant az agya. Ezzel szemben a regényírók, például Thomas Mann, de akár Kertész Imre is, igen szisztematikus, hosszú idő alatt írták műveiket. Dosztojevszkij a szabályt erősítő kivétel. A költők esetében, azonban az a belső tűz, amikor alkotnak, olyan mértékben szipolyozza ki az agyukat, hogy utána jön a depresszió. Ők ezt alkotói válságnak mondják.
Az, hogy valaki az egyik pillanatban fönt van a Himalája tetején, és az agya száguld, gyakran olyan állapotot teremt, hogy emiatt a költők úgy érzik, inniuk kell. Legyünk őszinték, a magyar költők ezt a belső tüzet szerették alkohollal oltani. Hogy a cigarettáról ne is beszéljünk. Kosztolányi és Ady a drogokat is kipróbálta. Amikor pedig jön a depresszió, a Himalájáról mély szakadékba zuhannak, az ugyanolyan rossz, hiszen ha egy alkotó ember még a kezébe se tudja venni a tollat, akkor azért kell inni, gyógyszerekhez fordulni. Ahogy ez Pilinszky esetében is így volt. A zeneszerzők hosszú élete pedig a zene lelki egészséget és belső békét elősegítő hatására utalhat.
- A tudósok ennél sokkal kiegyenlítettebb munkát végeznek?
- A tudósok általában csapatmunkában dolgoznak, az ötleteiket csapatmunkában valósítják meg. Nem én mondom, hanem Babits mondta, hogy a költők nagy része nem volt különösebben okos ember. Őket a különleges tehetség és a kreativitás vitte a csúcsra.
- A tudósnak muszáj okosnak lennie?
- Igen, nagyon okosnak kell lenniük.
- Nem lehet, hogy a tudományos pályán a szisztematikus, már-már hivatalnoki pepecselős munka is komoly eredményt hozhat?
- Ez jó kérdés. Például Semmelweis volt az én ideálom, mindig őt éreztem vezérlő csillagomnak. És amikor alaposan megismertem az életét, kiderült, hogy ő nem volt túl okos ember, miközben a jelentős tudósok többsége nagyon okos volt. Ez az okosságuk még a kreativitásukat is tudta szabályozni. Ők például, szemben a költőkkel, általában nem váltak el, mert azt gondolták, hogy a másik asszony is ugyanolyan, meg különben is, miért zavarnák az ő köreiket a magánélet bonyodalmai.
- Ez okosság? Ezt nevezhetem hideg számításnak is.
- Az okosság meg a hideg számítás egybeesik. Míg a kreativitás másképpen gondolkodás, másképpen viselkedés, és sokszor deviáns magatartás. Ezzel szemben a nagyon okos emberekre a konvergens gondolkodás, a konformista magatartás a jellemző. Ők nagyon tudják latolgatni, hogy mi jó, és mi nem. Semmelweisből, aki nem tudta elviselni, hogy 10 nőből 2-3 belehalt a szülésbe, bár nem volt túl okos, kibukott szédületes kreativitása. Ő nem törődött bele abba, amit a kollégák mondtak, hogy ha isten így akarja, akkor annak így kell lenni. Sziszifuszi munkával, nem kutatással, hanem a meglévő adatok elemzésével, rájött arra, hogy tulajdonképpen az orvosok a bűnösök, mert a boncolás után a hullaméreg a kezükön marad, ezzel fertőzik meg az asszonyokat. És rájött arra, hogy klórvizes kézmosással megelőzhető a fertőzés.
A kollégái nagyon együgyűnek tartották, nem akarták elhinni, hogy egy sima kézmosással megelőzhető a gyermekágyi láz. Ő pedig nem bírta elviselni, hogy ennyi asszony meghaljon, ezért harcba kezdett. A budapesti orvosi kar viszont szégyellte, hogy izgága professzora lejáratta az egyetemet. Becsalták egy bécsi pszichiátriai intézménybe, amikor pedig ki akart jönni, 47 évesen agyonverték. A világ orvosainak legnagyobb panteonjában ott van, miközben tipikus magyar messiás-sors volt az övé.
- Mostani könyve a géniuszukról szóló munkáinak az összefoglalása.
- Igen. És biztos, hogy ez életem utolsó műve. A legfontosabb üzenete az, és ezt kéne megértetni mindenkivel, hogy a tehetség az jószerencse, semmi más. Erről mi nem tehetünk. Ez azon múlik, hogy apunak meg anyunak éppen melyik ivarsejtje találkozott. A jó adottságok csak lehetőségek arra, hogy majd a gyerek sokra viheti. A társadalom és az egyén felelőssége az, hogy ezekből az adottságokból kihozza-e a maximumot. Ebben a családnak óriási a szerepe. Hiszen nem véletlen, hogy a zsidó kultúra arányaihoz viszonyítva igen sok Nobel-díjast, a roma kultúra pedig jobbára zenei géniuszokat termelt ki magából. A család szerepe után pedig igen fontos, hogy mit csinál az iskola.
- Nálunk még mindig dívik a három padsoros, porosz utas iskolarendszer, de azért vannak alternatívák. Most megyünk oda vissza, hogy tanár- és diákegyéniségektől függetlenül, szinte mindenkit arra akarnak kötelezni, hogy ugyanabból a tankönyvből tanítsanak, illetve tanuljanak. Ilyen körülmények között ki fog derülni, hogy ki tehetség, és ki nem?
- Ez tragédia. A kreatológia új tudományága egyértelműen igazolja, hogy az iskolának alkalmazkodnia kell a gyermek adottságaihoz. Finnország például az I. világháború alatt sokkal rosszabb életszínvonalú volt, mint Magyarország, ma pedig nagyságrendekkel előrébb jár. És azért, mert a finn értelmiség jelentős részének lehetősége nyílt arra, hogy Amerikában szerezzen diplomát, ahol már tudták, hogy a személyiséghez kell alkalmazkodni az oktatásban. És ezek a hazájukba visszatérő finn diplomások egy generáció alatt fölemelték az egész országot.
A mi mostani oktatási rendszerünk pedig egy generációval viszi vissza, lefelé az országot. A pedagógusnak észre kell vennie, hogy a gyerek miben a legjobb, és azt kell fejlesztenie. Mert, ha az igazi tehetsége bontakozik ki, válik talentummá, akkor felnőtt korában, jó pályaválasztás esetén sikeres ember lesz. És ha sikeres lesz, akkor szereti majd azt, amit csinál. Ezzel szemben magyar szociológiai vizsgálatok szerint, az emberek kétharmada rühell bejárni a munkahelyére. A zsidó kultúrában például a tanulás, és a gyermek számára biztosított legmagasabb színvonalú oktatás a legfontosabb. A romák ugyanolyan tehetségesek, mint a zsidók, csak az ő orális kultúrájukból nem következik, hogy a szülők leglényegesebb feladata, hogy taníttassák a gyerekeiket.
- Az iskolarendszer dolga lenne az is, hogy megszüntesse a társadalmi egyenlőtlenségeket, ehelyett az iskolarendszerünk inkább elmélyíti ezeket.
- Így van, de azért gondoljon bele, hogy Amerikában az afroamerikai probléma mekkora volt, és jelenleg fél afroamerikai az amerikai elnök, a politikai réteg bizonyos része már fekete. Ők kinevelték a fekete értelmiséget, ahogy nálunk nagyobb léptékben kellett volna kinevelni a cigány értelmiséget. És az ember most hallja, hogy az arra szánt összeget sem feltétlenül arra fordították, hogy a szegény gyerekek iskolába járjanak. Egy nemzet jövője attól függ, hogy a géniuszait hogyan becsüli meg. Az sem szerencsés, hogy a géniuszaink jelentős része külföldre ment, és amikor például az Amerikában élőktől kérdezték, hogy miért vannak ott, azt válaszolták, tudták a magyar titkot, hogy időben kell lelépni, mert a magyar „kriptában” nem lett volna módjuk kibontakozni.
Az más kérdés, hogy a géniuszpalántáknak bizonyos időre el kell menniük, mert ez az ország kicsi és szegény ahhoz, hogy méltó legyen hozzájuk. De azt valahogyan el kellene érni, hogy aztán jöjjenek vissza. Nekem erre mindig Szentgyörgyi Albert a példám. Amikor Klebelsberg Kunó megalapította Szegeden az egyetemet - ha már elvették a pozsonyit, meg a kolozsvárit -, akkor felmérte, hogy a magyar professzorok itthon nem zseniálisak. Tájékozódott, és azt mondták neki, hogy Cambridge-ben van egy fiatal, kicsit furcsa ember, de nagyon kreatív. Fölszállt a vonatra, két napot utazott, hogy rábeszélje Szentgyörgyit, jöjjön haza. És haza is jött. Majd 1937-ben, első magyar állampolgárként, megkapta a Nobel-díjat. Nem volt vallásos ember, de amikor megérkezett a Nobel-díjáról a távirat, átment a szegedi fogadalmi templomba, ahol Klebelsberg síremléke van, letérdelt, és megköszönte neki. Nehezen tudom elképzelni, hogy van ma olyan miniszter, aki fölszáll a repülőre, és kimegy, mondjuk Ausztráliába vagy Amerikába, hogy rábeszéljen egy kivételes talentumú fiatal kutatót, jöjjön haza.
- Mostanában inkább az az ember érzése, hogy aki kicsit is kilóg a sorból, azt szeretik bunkósbottal fejbe verni.
- A jelenlegi kormánynak van egy géniusz vezetője. Az más kérdés, hogy ez a géniuszság hogyan torzult el. A körülötte lévők között biztosan van egy-két kivételes talentum, de azért a döntő többség mameluknak tűnik, egyetlen feladatuk van, hogy nyomják a gombot és hajtsák meg a fejüket. Egy időben sokat jártam Németországba, és a német genetikusokat megkérdeztem, hogy milyen Helmut Kohl. Azt mondták, hogy „tudod az egy bunkó, de azt megtanították neki, hogy mindig a legokosabb szakértőket kell maga köré venni.” Ezért ma Helmut Kohlt igen nagy államférfinek tartják. A nagyon okos emberek többsége megérti, hogy a jó döntések és a jó előmenetel záloga a csapatmunka, és nem egy ember agyának kipattanó szüleménye. Mindehhez nagyon fontos a szabad akarat. Bennem például mindig ott volt, hogy győznöm kell. Ez már időnként undorító is volt. Az egyik évfolyamtársam mondta nekem, értsd meg már, nincs hatos. Az ötös már megvolt. Valószínűleg az első generációs értelmiségre jellemző ez az erős felfelé törekvés.
- Tévedek, ha azt gondolom, hogy kilóg a tudósok kategóriájából? Ismeretterjesztő tevékenysége kicsit talán a humán szférához áll közel, másrészt genetikus létére igen sokat foglalkozott művészekkel, és most összefoglaló munkáját is e tárgykörből írta. Ebben a kötetben a művészet és a genetika találkozik. Önben ez a kettő ötvöződött, és mintha nem tudott volna köztük dönteni.
- Pontosan így van. Én soha nem akartam orvos lenni. Focista akartam lenni, de apám azt mondta, hogy azt csak egy ideig lehet csinálni. Erre azt válaszoltam, hogy jó, akkor történész leszek. Karizmatikus történelemtanárunk volt, aki igen nagy hatással volt rám. És erre apám azt mondta – ez az ötvenes években volt –, hogy „a történészek vagy hazudnak, vagy éhen halnak. Én azt szeretném, ha orvos lennél.” S mivel jó fiú voltam, így lettem orvos. Elindultam egy szép pályán, mert azért elég okos voltam, harmincéves koromban kandidátus lettem. Aztán bejött a televíziós tevékenységem, ami a szakma előtt kompromittált.
A kollégák nem szeretik, ha valaki hirtelen, ahogy ők mondták, indokolatlanul országos ismertséget szerez. Ettől azért megbicsaklott a hazai pályám, aminek utólag örülök. Kiszorultam külföldre, és most már, hogy tudom, vége az életemnek, az MTA elkészítette a publikációs listámat, és kiderült, 17830-szor hivatkoztak a műveimre. Nem nagyon hiszem, hogy sokan akadnak, akik a nemzetközi tudományban ilyen eredményt érnek el. Persze megint irritáló, hogy ez a pali a tudományban is eredményeket akar elérni, és még ismert is. Régebben még azt is felrótták, hogy magas vagyok és állítólag jóképű. Ezek így együtt azért nagyon zavaró tényezők Magyarországon.
