Ravasz játékot játszik velünk a két kormányzó párt; fokozatosan lopva el a fontosabb témáktól a felületet, átvette a kezdeményezést és most már hosszú ideje arról beszélünk mi is, amiről ő akarja. Ravasz, írom fentebb, pedig hát nem is olya ravasz, hiszen tudtuk eddig is, és most is, hogy ez a cél, mondhatnók: átláttunk a szitán, mégis bekaptuk a csalétket. Olyannyira, hogy a nem túl fényes készségekkel megáldott KDNP-s vezetés is már bekapcsolta magát a híráramba; sőt: szinte sajátjának érzi a menekült ügyet.
Nem szívesen foglalkoznék azokkal az ostobaságokkal és bornírtságokkal, amelyeket e tárgykörben Harrach és Semjén képviselő urak mondanak, annyit azonban muszáj ideírni, hogy ezek a kijelentések még a Fidesz számára is kínosak lehetnek. Hogy például a baloldal azért támogatja a bevándorlókat, mert plusz szavazatokat remél tőlük (copyright by Semjén), vagy hogy a menekültek között terroristák is meglapulnak (by Harrach). Bár, ki tudja, lehet, hogy a Fidesz számára már semmi nem kínos; megúszta a netadó, a vasárnap zárva tartás, az útdíj ügyét, nem lett következménye az amerikai kitiltásoknak, a Putyin látogatásnak és egyáltalán semminek sem. Pedig ezek olyan botrányok voltak, amelyek minden normális országban megrendítenék a kormányzatot, itt azonban még nyolcat sem számoltak Orbánékra. Így aztán tiszta fejjel fogadhatták a következő ütést - mit ütést, ütés sorozatot -, a brókerbotrányt. 150 milliárd eltűnését, és tessék: rövid tántorgás után sikerült talpon maradni, mi több visszavenni a kezdeményezést.
Nos, ez a visszavett kezdeményezés maga a menekült probléma. Ne tagadjuk: Orbán jó érzékkel nyúlt hozzá, jól mérte fel, hogy ez egész Európának gondot okoz, mint ahogy azt is: a magyarok többsége ab ovo idegenellenes. És amikor ezt a kormányfő felismerte, már nyeregben is érezhette magát: elővehette az eddig használt befolyásolási módszerek teljes arzenálját. Elindította a nemzeti konzultációját, megengedve, hogy heves vita alakuljon ki körülötte, óriásplakátokat dobott elénk; rágódjunk csak azok tartalmán, közvélemény kutatással (Századvég, ki más?) erősíttette álláspontját és persze meglelte a szocialisták gyenge pontját is, mégpedig a 2004-es romániai munkavállalókról szóló propagandában. (Más kérdés, hogy ha az akkori mondatok, amelyek ugye arról szóltak, hogy a romániai magyarok elvehetik az itt élők munkáját, szerencsétlenek és politikailag hibásak voltak, akkor ez mennyiben teszi indokolttá a Fidesz mostani plakátszövegét? Ha azt, akkor elítélte, akkor ezt most miért tartja indokoltnak? Ez miért lehet érv egyáltalán?)
De ne süllyedjünk bele abba a hibába, amitől már az elején óvtunk, vagyis hogy a Fidesz forgatókönyve szerint válasszunk témát. Igen, sajnos belesétálunk folyamatosan a csapdába; hosszan és kitartóan érvelünk a gyűlöletpolitika ellen, hagyjuk, hogy semjéni és harrachi mondatok uralják – az orbáni és egyéb fideszes mellett – a közbeszédet. És ily módon asszisztálunk ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk az igazi témákat, azokat, amelyek sokkal inkább meghatározzák mindennapjainkat.
Tényleg: ki beszél mostanság a Quaestor ellopott 150 milliárdjáról? Ki beszél arról, hogy a kormányzati szereplők mindenféle hazugságokkal akarták másokra – Gyurcsányra, szocialistákra – terelni a figyelmet? Ki beszél arról, hogy miként, milyen bennfentes hírek alapján menekítette ki a pénzét az utolsó előtti pillanatban a Szijjártó-fél minisztérium? Ki beszél már arról, hogy Orbánhoz mikor jutott el a Tarsoly Csaba által írt levél, hogy a miniszterelnök dátumzavarba került az eset kapcsán?
Nem, mindezekről már szó sem esik; Tarsolynak már barátja sem volt a kormányzatban, vagy a Fideszben, és az ügyészség is – amely pedig oly lelkesen nyilatkozott az első napokban –, mélyen hallgat. Csak akkor szólal meg, ha védeni kell a kormányzatot, mint például most, miszerint nincs Tarsolynak titkos listája a kedvezményezettekről. A százötven milliárd ellopása sem terítette le a kormányt; Magyarország nem az a hely, ahol ekkora összeg elsíbolása komoly következményekkel járna. Itt felhorgad a nép, ha havi háromszáz forintot kell fizetnie egy szocialista kormányzatnak, de meg se hallja, ha ennél többet és feleslegesen egy fideszesnek.
És erről csak mi tehetünk. Mi, akik – ahogy erről már szó esett -, tudjuk, mi történik velünk és körülöttünk, mégis hagyjuk magunkat manipulálni. Hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket és hagyjuk, hogy Orbánék az emberek rosszabbik énjére játsszanak. Vajon hányszor követjük még el ezt a hibát? Hányszor sétálunk bele ebbe a csapdába? Hányszor hagyjuk még, hogy ne arról beszéljünk, ami igazán fontos?
Többes szám első személyben fogalmazok, mert szándékosan nem akarok kiemelni senkit. A hiba ugyanis nem egyszerűen kommunikációs, vagy politikai hiba. Nem az ellenzék, vagy a baloldali sajtó követi el, hanem mi mindannyian. Mindannyian, akik – amúgy – hisszük, hogy jobb nem meglopva lenni; mindannyian, akik hisszük, hogy jobb nem hazugságokat hallgatni; mindannyian, akik hisszük, hogy jobb lenne nem ebben a furcsa Nemzeti Együttműködés Rendszerében létezni.
A hibát mindannyian követjük el, akik ostobán koslatunk Orbán kolompszava után.
