Az úgynevezett „Bildenberg csoport” minden esztendőben, 1954 óta a legnagyobb titoktartással tanácskozik, az Európából és Észak-Amerikából kiválasztott 100-150 személyiség részvételével. Politikusok, üzletemberek, szigorú szabályok, semmi nem szivároghat ki. Ott volt egyebek között Francois Hollande gazdasági tanácsadója, a holland kormányfő, a Michelin cég vezérigazgatója, a Google főnöke.
Általában minden évben tizenöt témát tűznek napirendre. Az idén egyebek mellett a görög válságot, az iráni atomprogram ügyét, a terrorizmus kérdéskörét, Oroszországot, az eljövendő amerikai elnökválasztásokat, és más egyebet.
Néhány héttel ezelőtt tartotta alakuló kongresszusát ’Köztársaságiak” néven a hajdani francia konzervatív UMP, amely közfelkiáltással Sarkozyt választotta elnökének, egyúttal 2017-re az Élysée-palota jobboldali jelöltjének. Mint fegyelmezett párttag ott volt a küldöttek között Juppé is, fölszólalt, de Sarkozy gondos szervezésében harsány füttyszó, kiáltozás és lábdobogás fojtotta belé a szót, miként a követőibe is. Sarkozy ezzel azt akarta megerősíteni, hogy a szocialistáknak más ellenfele rajta kívül szóba se jöhet, neki kell hengerelnie.
Időközben azonban a nagy közvéleménykutatók és a vezető lapok számos felmérést készítettek, amelyek egyöntetűen azt mutatták ki, hogy a választók összességének csupán a harmada volna hajlandó támogatni Sarkozy indulását, sőt az új Köztársaságiak tagságának is csupán a kisebbsége. Ezzel szemben, ami változhat még persze, a szavazók nagy többsége szívesen voksolna Alain Juppére.
Valószínűleg ebben is szerepe volt abban, hogy Bildenbergék nem csekély föltűnést keltve, az idén Bordeaux polgármesterét hívták meg, mintegy jelezvén, nekik sem kell a jobboldali radikális Nemzeti Front (FN) voksaira áhítozó szertelen Sarkozy. Ennek alapján a Le Figaro föltűnő hírét azzal a mondattal indította kérdőjelesen: Alain Juppé köztársasági elnök lesz? Egyelőre még nem, fűzte hozzá, de ki tudja…
A francia napisajtó vezető orgánumait lapozgatva, a Le Monde-tól kezdve mondhatni az egész skála, fönntartás nélkül, Juppé mellett áll. Beleértve a vezető heti magazinokat is, a mérsékelten konzervatív L’Expresstől a Le Point-ig, a L’Obs kivételével, hiszen az fönnállása óta következetesen baloldali,. Persze rendületlenül őrzi ellenzéki renoméját a Le Figaro is, amelynek illik keményen baloldalellenesnek lennie, de nagy lelkesedést ez a gárda sem tanúsít az erőszakos és kellemetlen Sarkozy iránt.
Ha az ez orientáció kitart, elvben megtörténhet, hogy Franciaországnak olyan jobboldali vezető pártja lesz, amely csakugyan mérsékelten, kultúráltan konzervatív, hasonlatosan a Merkel vezette német CDU-hoz, Mellesleg nem teljesen véletlen az sem, hogy Párizs minden gazdasági, politikai és egyéb viszonylagos gyöngesége ellenére is, az Unió vezető diplomáciai motorja változatlanul a Berlin-Párizs tengely, mint volt de Gaulle, Pompidou és Mitterrand idején.
Érthető tehát, hogy leszámítva a konok és meggyőzhetetlen szélsőjobboldalt, a pillanatnyi francia belpolitikai főszereplő Alain Juppé, aki egyelőre „semmi egyéb”, mint az egyik nagyváros polgármestere. Ami így persze így nem teljesen igaz, hiszen tömérdek írás elemzi egyéniségét és terveit.
Sarkozy „Köztársaságiak” tömörülése ellenében, amely ebben a jobboldal „nagy”, a személyéhez kötött mozgalmát látja, Juppé azt mutatja ki, hogy még de Gaulle is azon az állásponton volt, párt nélkül nincs politikai élet, 1958-ban a tábornok is megteremtette a maga pártját, nem mozgalmakra van szükség, hanem élő, harcoló erőkre.
A L’Express idézte a mondást: „rajta Juppé, győzzél, te vagy a legjobb!”, és hozzátette, a bátorítás „magától a Jó Istentől” származik, amit Juppé úgy helyesbített, nem a Mindenhatótól, hanem Jacques Chiractól, aki igaz, maga a Jó Isten, de Juppét tekinti a prófétájának.
Annál is inkább, mert a már erősen betegeskedő Chirac példa értékűnek tartja nevezetes 2002-es megválasztását, amikor a második fordulóra Jean-Marie Le Pen lett az ellenfele, és vele szemben szinte népi egységgel győzött, mert az egész baloldal fönntartás nélkül állt mögé.
A Le Monde az idén tavasszal hosszú elemzést közölt Juppé szándékairól, és ebben az volt az indító mondata, a bordeuaux-i polgármestert és Sarkozyt „mély szakadék választja el egymástól”. Amíg Sarkozy a mai napig is azzal serkenti híveit, hogy elnökválasztáskor a „sem-sem” irányvonalat kövessék, azaz se Le Pen tábora mellé ne szegődjenek, de a szocialistákat se válasszák, addig Juppé Chiracot követi, a szélsőjobbal legyőzésére igenis együtt lehet, sőt együtt kell tartani a baloldallal. Azt vallja „egészügyi zárlatnak” kell elválasztania egymástól a köztársasági jobboldalt és a szélsőjobbot.
A még Chirac által elkeresztelt UMP pártnak csakugyan a mérsékelt konzervativizmust a centrummal kell egyesítenie, minél távolabb sodorni a szélsőjobbot a hatalom lehetséges közeléből. Ez, mint mondja, „személyes elkötelezettsége”, a franciákat nem egymás ellen uszítani, hanem szembeállítani az idegengyűlölettel és az iszlám ellenességgel. Tudja pontosan, hogy kockázatos program, de vállalni kell. Esélyeinek fölmérői között akadnak, akik előrehaladott korát említik esetleges hátráltató tényezőnek.
Hiszen a 2017-es elnökválasztás idején betölti hetvenegyedik életévét, ami azt is jelentheti, ha öt esztendőre győzne, a lehetséges második államfői szakaszra már megközelítené a nyolcadik ikszet, ami hátrány is lehet. Juppé sejteti tehát, hogy megelégednék egyetlen elnöki turnussal is, hiszen követői között ott vannak a hangadó negyven évesek, akik arra az esetre, ha Sarkozyvel szemben akadályt kell állítani, készek maguk is ellenjelöltként föllépni.
Ő, Juppé hajlandó egyetlen öt esztendőt is vállalni, a folytatást a vele egyetértő új nemzedék tagjai közül lehet majd kiválasztani. Többen vannak, és nem csupán Sarkozy ellenlábasai, jelenlegi követői közül is sokan. Miniszter jelöltek, mint a nagyon harcias Madame Koszciusko-Morizet, aki pillanatnyilag az új Köztásaságiak második számú vezetője, de mérsékelt jobboldali nézeteivel kész Juppé esetleges utódaként is föllépni, mint Valérie Pécresse asszony is, a jövőnek másik jelentős reménysége.
A „negyvenesek” másik tekintélyes figurája Francois Bayrou, aki nem Köztársasági, hanem a Modemnek, az egyik mérsékelt jobboldali – Franciaországban centristának nevezett - pártnak az elnöke, maga is esélyes államfő jelölt lehet. A minap a Le Monde-nak kijelentette, kész lemondani a lehetőségeiről, és teljes elszántsággal Juppét támogatni. Teszi ezt azért, mert meggyőződése, hogy az úgynevezett reformer politikusok között Juppé az egyetlen, akire a franciák többségének szüksége van. Gyakorlati államférfi, vonzó egyéniség.
Juppé az idén az osztrák Alpokban ott volt a „világ urai” között. Azt jelenti ez, hogy Franciaország a nagytőke segítségével netán a mérsékelt konzervativizmus irányába mozdul el? Esély lehet rá, bár a szocialista Francois Hollande is bízik még benne, hogy két esztendő elég lehet ma még csekélyebb lehetőségeinek a visszafordítására.