Könnyen darázsfészekbe nyúl az, aki a közelmúlt kérdéskörét feszegeti. Olyasmi ez is, mint a foci és a politika, mindenki ért hozzá. Így elkerülhetetlenül az a vége, hogy ebben a műfajban a kétszer kettő ritkán négy. A Noran Libro kiadó mégis bátran nyúlt bele ebbe a darázsfészekbe, több könyvújdonsága is a közelmúlttal kapcsolatos. Három közülük szorosan összefügg, bár látszólag közük nincs egymáshoz. A három kötet három különböző kockája annak a mozaiknak, amely 70 évvel ezelőtt, a második világháború befejezésével végződni látszott. A háború, a holokauszt és a kommunista diktatúra kapcsán mindmáig újra és újra felmerül a bűnösség és felelősség kérdése.
Válaszok pedig nem mindig vannak, és nem mindig megfelelőek.
Zahava Szász Stessel: Hóvirágok című munkája egészen egyedi műfajt képvisel - dokumentumokra épülő önéletrajzi tudományos mű. Dokumentumokkal alátámasztott, tudományos önéletrajzi írás, amely mint alcíme is mutatja - Magyar zsidó nők Markkleebergben, egy repülőgépgyárban - a Junkers repülőgépgyárban dolgozó mintegy 1300 magyar zsidó nő történetét dolgozza fel. Azokét a magyar nőkét, akiket először Kassára, majd Auschwitzba vittek, majd négy hónap után továbbszállítottak és egy Bergen-Belsen-i kitérő után Lipcse mellé, Markkleebergbe kerültek, ahol a Junkers repülőgépgyárban dolgoztak. A munkatábor felszabadítása számukra nem hozta el a várva várt szabadságot, ezután kezdődött a legnagyobb borzalom, a halálmenet.
Kétségtelen, hogy a kötet valódi erejét az a tengernyi kutatómunka, az az aprólékos, minden részletre kiterjedő dokumentáció adja, amit a ma Brokklyban élő, Abaújszántóról indult Szász Katalin kötetében elénk tárt.
Engem mégis valami más fogott meg. A szerző, sok millió, a náci fajelmélet áldozatává vált sorstársához hasonlóan egész családját elveszítette a vele raboskodó húgán kívül, megjárta a poklok poklát, mégis nyoma sincs benne gyűlöletnek. Sem a magyarok, sem a németek iránt. Szász Stessel nem vádol, hanem számot vet, tisztáz, emlékezik és segít emlékezni. Könyve budapesti magyar bemutatójára a Skypon bejelentkező szerző hangsúlyozta, hogy mindig, Izraelben is és New Yorkban is magyarok maradtak, hogy egykori sorstársaival az interjúk magyarul készültek, a levelek is ezen a nyelven íródtak. Hányan vagyunk, lennénk erre képesek? – egy olyan kultúrához, nyelvhez, nemzethez kötődni, amely eltaszított és megpróbált megsemmisíteni. Ehhez nemcsak megbocsátani és felejteni tudás kell, hanem a bűnösség és felelősség kérdésének racionális megközelítése is.
Ugyanez a szál köti a trióhoz Tömpe István – Az elitek árulása című munkáját. A volt kormánybiztos, pénzügyminiszter-helyettes, bankelnök és MÁV-elnök szerző egyfajta családtörténetet tár elénk memoárkötetszerűségében. Azért ez a nagy bizonytalanság, mert az írás valahol e kettő határán helyezkedik el. Több nemzedék történetébe nyújt betekintést a huszadik század egymást követő politikai- és gazdasági rendszereinek a tündöklését és bukását is törvényszerűen bemutatja. Az elitek árulásának témája nyilván az elitek felelősségét is felveti. Mindenekelőtt a kommunista elitét, hiszen Tömpe István, amint ő fogalmazott egy interjúban, „őskommunista” apja révén a kommunista elit gyermekeinek kiváltságaival nőtt fel, mégis szembefordult szülei hitével.
Karl Jaspers A bűnösség kérdése és Hannah Arendt a Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség egy kötetben való megjelentetése a második világháború befejezésének 70. évfordulójára készült. Az emberiség eddigi legnagyobb tragédiája, a második világégés és a holokauszt évtizedek óta újra és újra felveti a bűnösség és felelősség kérdését. Ahhoz hogy a német nép tovább tudjon lépni, hogy a mai virágzó Németországot fel tudja építeni a romokon, mindenekelőtt önmagával, múltjával kellett hogy szembenézzen, le- és elszámoljon. De kellett hozzá az „írástudók felelőssége”, az értelmiség bátorsága. A német filozófusok közül Karl Jaspers volt az, aki elsőként nézett szembe a bűnösség kérdésével. Előadásaiban ő kezdte el boncolgatni, hogy mennyiben tekinthető felelősnek a németség a nácizmus rémtetteiért, mindazért, ami 1933 és 1945 között Németországban, majd Európa szerte történt.
A kollektív bűnösség kérdésében Hannah Arendt tanulmánya sok tekintetben eltér a Jaspersétől, de szervesen kiegészíti azt. Jaspers épp azért, hogy árnyalja a kérdést, négyféle bűnfogalmat használ - elkülöníti egymástól a büntetőjogi, politikai, morális és metafizikai bűnösséget és kizárólag a politikai bűnösség tekintetében tartja elfogadhatónak valamely közösség bűnössé nyilvánítását. Álláspontja szerint a politikai közösség tagjai valamilyen szintű felelősséget viselnek azért, amivé társadalmuk válik, így a németeknek is, állampolgárként van felelősségük abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalom hatalomra juthatott Németországban. A bűnös állam terhét az egész nép viseli, vallja Jaspers.
Hannah Arendt tovább árnyalja a képet a „felelőtlen társfelelős” fogalmának bevezetésével, a diktatúrák elengedhetetlen építőkockájává váló kisember felelősségével. A kisemberével, aki semmi gonoszságot nem tesz, csak szótlanul huny szemet a történések fölött, lehetőséget adva arra, hogy szervezetté váljon a politikai bűnösség.
Ismerős, nemde?
Mi magyarok még a 20 századdal, annak felelősségével sem néztünk szembe, holott szép lassan már a 21 század felelőtlen társfelelősségét is számba vehetjük.
