Egy ideológiai értelemben is két részre szakadt országban különösképpen is vigyáznunk kell arra, hogy a tőlünk eltérő fölfogású, pártállású honfitársainkat meg ne sértsük. Mert nem szidalmazni vagy kioktatni akarunk, hanem meggyőzni. Tagadhatatlan tények alapján érvelni.
A tapasztalat hiánya
De lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a szakadék sokkal mélyebb semmint, hogy néhány logikus következtetéssel át lehetne hidalni. Mert a különbség a következtetéseket megelőzően már jelen van: amit az egyik oldal evidenciaként ismer, azt a másik oldal igaztalan vádnak és félrevezetésnek bélyegzi. Az érvelés mielőtt még megfogalmazódna, máris összeomlik. Mert hiányzik az a konszenzus teremtette tágas tér és szilárd talaj, amire az ellentétes, ámde egymással párbeszédre képes eszme-rendszerek felépülhetnének és a különbözőségeiket tudomásul véve létezhetnének.
A konszenzus tere és alapja eszerint csakis a demokrácia iránti feltétlen elkötelezettség lehet, amely nemcsak megtűri, kényszerűen elviseli a különbözőségeket, hanem gazdag lehetőséget kínál az önálló véleményalkotásra. Természete szerint igényli a pluralizmust, mert ha érvényre jut, sokszínű világot akar teremteni.
Magyarországon azonban hiányzik a demokrácia megélésének az élménye. A magyar társadalomnak mindig meg kellett elégednie a demokráciának átmeneti és hiányos formájával.Történelmünkben volt parlament, de nem volt általános a választójog, aztán már volt általános választójog és többpártrendszer, de a politikai élet idegen megszállók árnyékában egzisztált. A magyar demokrácia sohasem tudott biztonsággal haladni a kiteljesedés felé. Mindig valami hiányzott. Mindig valami útját állta a megvalósulásnak. Mint ahogy napjainkban is.
A demokráciára vonatkozó tapasztalat-hiány teszi lehetővé, hogy minduntalan félrevezessenek minket. Még mindig elég sokan vannak Magyarországon, akik demokratikusnak tartanak olyan kormányzati cselekedeteket, amelyek szöges ellentétben vannak a demokrácia alapértékeivel. Nemhogy elviselik, vagy jobb híján beletörődnek, hanem egyenesen dicséretesnek minősítik. Ezt a magatartást a legjobb indulattal sem lehet a mindannyiunkat kísértő tévedések szokásos kategóriájába illeszteni. S nem is egymástól eltérő politikai irányzatok minden valamire való demokráciában meglévő különbségeiben gyökereznek, hanem a tapasztalat-hiány pótlására törekvő téveszmékben.
A barlang ködképei
A filozófiatörténetben elsőként Francis Bacon vette észre a közgondolkodás anomáliáit, s ez aligha lehet véletlen. Hiszen ő nemcsak bölcselő volt, hanem közéleti személyiség is. Fényes politikai karriert futott be, volt koronaügyész, főpecsétőr és lordkancellár. Ő mondta, hogy a helyes megismerést az „idolumok”, a ködképek akadályozzák. Minden ember a maga barlangjában él, a saját tévedései és a környezetének hatására kialakult téveszméi társaságában, amelytől képtelen szabadulni. A barlang ködképeit ma „ideológiai beszűkültségnek” nevezhetnénk. Amit a posztmodern társadalom követhetetlenül felgyorsult kommunikációja felerősít: az információk feldolgozhatatlan méretű tömege azt a meggyőződést erősíti bennünk, hogy a tényszerű hírek változatosságuk, egymást kioltó cserélődése miatt nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk a barlangunkon kívül zajló eseményeknek. Csak különleges alkalmakkor figyelünk fel a ködképek nyugalmát zavaró jelenségekre. De annyi bizonyos, hogy a modern társadalmak individuumait elég nehéz kimozdítani különbejáratú világukból.
Különösképpen hazánkban, ahol a kormányzati kommunikáció is azt sugallja, hogy minden a legnagyobb rendben van. A hatalomviselőknek mivel már megszerezték azt, amit akartak a legjobb lenne, ha minden ebben a számukra kétségtelenül kedvező állapotban maradna. A hatalom nyújtotta előnyökkel nemegyszer visszaélve, azt bizonygatják, hogy nekünk is így a legjobb.
Bizonyára számos honfitársunk megelégedéssel fogadta azt a miniszterelnöki nyilatkozatot is, hogy sem az ő személyére, sem pedig a családjára való hivatkozás nem jelenthet egyetlen vállalkozás számára előnyt, sőt, az ilyen szemtelen kérelmezőt el kell zavarni.
„Önátejtő képesség”
Ámde itt van Felcsút. Egy egész település, amely éppen a családi vonatkozások miatt került kiváltságos helyzetbe. Legalábbis több száz ehhez hasonló kistelepülés van ebben az országban, de azoknak a kedvezményeknek a töredékét sem kapták meg, ami Felcsútnak jutott.
Felcsút tagadhatatlanul családi vállalkozás. Ennek felismerése nem pártpolitikai, még csak nem is ideológiai kérdés. Az is világos, hogy a települést az ott született személy kiváltságával kellett összhangba hozni.
A mítosz-teremtés része ez is. Mint ahogy az emlékezetes korábbi próbálkozás, hogy itt, Felcsúton ajánlotta fel Szent István király az országot Máriának. De mivel a kegyhely kialakításához elengedhetetlen az egyházi hozzájárulás, ami ezek szerint elmaradt, ezért nem templomot, hanem stadiont építettek. Azt is fel lehet szentelni. De azért ennél sokkal szebb lett volna, ha az eredeti elképzelés valósul meg, mert akkor egy békemenetes zarándoklatot is meg lehetett volna szervezni Felcsútra.
Egon Friedell kultúrtörténeti könyvében hívja fel a figyelmet a csak az angol nyelvben létező „cant” fogalmára, amit „önátejtő képességnek” fordít. „A cant oly tehetség – írja -, melynek révén képesek vagyunk mindent jónak és igaznak tartani, ami nekünk gyakorlati előnyöket biztosít.” Ha pedig valami nekünk kellemetlen, elhatározzuk, hogy azt bűnnek és hazugságnak nyilvánítjuk.
Eszerint az „önátejtő képesség” nyugodt, kiegyensúlyozott, minden körülmények között békés és jó lelkiismeretet biztosít. Fel sem merül, hogy lehetnek a saját meggyőződésünkkel ellentétes tények, korábbi felfogásunkat megrendítő vagy legalább módosító tapasztalatok.
A fent idézett miniszterelnöki intelem a felcsúti beruházásokkal összefüggésben éppen erről az „önátejtő képességről” tanúskodik. S akik önmagukat is becsapják, azok vajon miért riadnának vissza mások félrevezetésétől?
A hazugság gyertyafénye
De a miniszterelnöki megnyilatkozás egyéb érdekes összefüggésekre is utal. Ha szükséges volt ennek az intelemnek a megfogalmazása, márpedig nem lehet feltételezni, hogy a miniszterelnök a levegőbe beszél, akkor azt a korábban ellenségesnek és elfogultnak minősített vádat indirekt formában igazolja, hogy a kapcsolati tőkének mégis csak szerepe lehetett a hold-udvart érintő vagyongyarapodásban. Mivel a miniszterelnöki nyilatkozat éppen ezt a gyakorlatot kívánja hatályon kívül helyezni.
Csakhogy akadnak olyanok is, akiknek erre hivatkozniuk sem kell, kapcsolataik köztudomásúak. Elzavarásukra a józan beosztottnak gondolni se lehet. Ugyanakkor bizonyára az is előfordult, hogy némelyek jogosulatlanul, a hivatalokat félrevezetve hivatkoztak legfelsőbb kapcsolataikra, s ez bizony idegesítő következményekkel jár. Kellemetlen, ha a kedvezmény kézhezvétele után derül ki, hogy a jutalomban egy arra érdemtelen részesült. Hiszen nem lehet leellenőrizni, hogy ki-kivel van jóban, főleg ha a baráti szálak egyre szövevényesebbek.
Végezetül ismét érdemes Bacont idéznünk. Már csak azért is, mert az ő korában sem volt idegen jelenség a hivatali visszaélés, a megvesztegetés és a korrupció. Életrajzából tudjuk, hogy ő politikai pályafutását is egy efféle, talán eltúlzott, de semmiképpen sem egészen alaptalan eljárás törte ketté. Máig sem tudni, hogy mi volt az igazság.
Nem annyira filozófusként, mint inkább politikusként ő maga sem tulajdonított túl nagy jelentőséget az igazságnak. Azt vallotta, hogy az igazság pőre, éles nappali fény, amely a világ maszkjait, álarcait, hívságos ékeskedéseit fele olyan szépnek se mutatja, mint a hazugság gyertyafénye…
