Kórház-konszolidáció, új alapellátási törvény, kormányrendeletek sorozata, várólisták csökkentése, 14 napos rákdiagnosztika, utcára vonuló ápolók, szükségkórház a nemzetgazdasági tárca előtt, hetente tárgyalóasztalhoz ülő bizottságok, napi szintű érdekegyeztetés, új szervezetek létrehozása: az egészségügy minden napra új témát kínál a hírműsoroknak. Az egészségügyi kormányzat itt-ott betöm egy lyukat, de azonnal máshol kezd el folyni az évtizedek óta rozsdásodó, kilyuggatott és zavaros vízzel teli kád. Ki kellene cserélni az egészet, csak valaki mondaná meg, hogy milyen legyen az új! Ezt nem én mondom, a legnagyobb egészségügyi szakmai szervezetek vezetőinél is kezd betelni a pohár, sőt maga a szakállamtitkár is egyre többször „kibeszél” szerepéből.
Kimondják, hogy a kórházak adóssága mindaddig újratermelődik, amíg az elvégzett feladatok valós költségeinek csak egy részét kapják meg. Kimondják, hogy a műtéti várólistákat kicsit lehet csökkenteni, de megszüntetni nem, amíg nincs elég orvos, aki elvégezné a beavatkozásokat, nincs ápoló, aki gondozná a magatehetetlen embert, ha kitolják a műtőből. Kimondják, hogy az új alapellátási törvény valójában egy üres keret. Nemcsak azért, mert a fogorvosokat egyszerűen kihagyták belőle, hanem azért is, mert a háziorvosoknak szánt évi tízmilliárd forintos pluszpénzért nem éri meg jobban praxist venni. Egyre többen kimondják, hogy az időben elvégzett jó színvonalú ellátásért fizetnének, de átlátható áron, nem hálapénzt dugdosva az orvosok zsebébe, ha már a magyar egészségügy 37,5 százalékban úgyis magánpénzekből működik. Kórházi vezetők is kimondják, hogy szakmai, politikai és társadalmi konszenzust kellene kötni az egészségügyről, mert az állam a mostani rendszert nem tudja finanszírozni. Az intézmények központi fenntartója, az Állami Egészségügyi Ellátóközpont (ÁEEK) főigazgatója vitairatot ír „Ésszerű-e újabb forrásokat fordítani az egészségügyre, ha változatlan marad a struktúrája?” címmel. Kimondja a szakállamtitkár, hogy az „egészségügy rendszerén belül a prioritások és a források meghatározása 25 éve várat magára”.
Látszólag mindenki megtalálja tehát mostanában az őszinte hangot, hogy a lyukak tömködése helyett a hazai ellátórendszert alapjaiban kellene újragondolni. Nem látszik viszont a megoldás, mert egy új biztosítási és ellátási rendszer felépítésének politikai kockázatát senki nem meri felvállalni. Állandó önbecsapási állapotban vagyunk – mondta erről a helyzetről Zombor Gábor. Mi meg, akik elszenvedjük ennek az önbecsapásnak minden következményét, évek óta keressük a döntésekre képes politikai erőt, amelyik sem magát, sem minket nem akar már átvágni.
Mi, mostani és leendő páciensek azonban kimondhatjuk azt is, egyelőre nem találunk ilyet a hazai pártok sorában.
