„Az árulást szeretik, az árulót megvetik”- így tartja a mondás. Csak ez juthatott eszembe, amikor kis egyhasábos cikkecskében a Népszavában elolvastam a szöveget, amelynek címe ez volt: „Pozsgay: nem voltam kommunista”. Persze, hogy nem volt, de azért vállalta az MSZMP Központi Bizottságának politikai bizottsági tagságát, az államminiszterséget. Közvetlenül a rendszerváltás után egy jó barátom mesélte, hogy a rendelőintézetben összetalálkozott Pozsgayval és megkérdezte tőle: borotválkozott-e reggel? Pozsgay az arcához nyúlt: lehet, hogy elfelejtette?! De barátom folytatta: csak azt akartam tudni, van-e képed belenézni a tükörbe? Én akkor nem is nagyon értettem ezt a szöveget és nem is túlzottan érdekelt. Inkább azt sürgettem, hogy bemondhassam a terített betlit, merthogy éppen ultiztunk. Most már nagyon is értem. Arra is gondoltam, hogy nem itt, a levelezési rovatban kellene erre reagálni, hanem egy nagyon komoly cikkben, de hát én ide vettem „bérletet”. Most, hogy írom a sorokat és nézem Pozsgay szánalmas, tenyérbemászó képét, másként gondolom. Nem érdemel többet.