Heller Ágnes: Olvasónapló 2014–2015 (részletek)
(2014. augusztus)
Az a könyv, melyet véletlenül éppen a szerződések megkötésekor olvastam, jól illett nosztalgiámhoz. Régi időket elevenít fel, bár nem a régmúltból, hanem a közelmúltból, egy korból, melyre – még Magyarországról – jól emlékszem. Nem a kilencvenes évekből, de a hatvanasokból, nem Magyarországról, hanem Németországról. Megígértem a Múlt és Jövőnek, hogy ha tetszik, bemutatom, de nem azért olvastam el. Általam ismert és nagyra becsült pszichoanalitikusok írták, s gondoltam hátha megtudok valami újat a szégyenről és a traumáról, két hagyományos „témámról”, melyekről nemsokára előadást fogok tartani.
Alexander és Margarete Mitscherlich: A gyászolásra képtelenül
A könyv címadó tanulmány volt az, ami engem igazán érdekelt. Nem annyira az elméleti mondandó, mint inkább a korabeli társadalmi betegségek értelmezése és elemzése miatt. Freud remek írását a gyászmunkáról és a melankóliáról, ugyanis nemcsak jól ismertem, de írtam is róla, de hogy a gyászmunkának milyen szerep jutott vagy nem jutott a 60-as évek Németországában, arról fogalmam sem volt.
Németországgal szoktam én is példálózni, mint azzal az országgal, ahol képesek a múlttal szembenézni, ahol az emlékezetpolitika célja a saját bűnök feltárása, nem pedig azok elhazudása, leplezése. Még azt is hozzá szoktam tenni, másokkal együtt, hogy a németek nem is tehettek mást, hiszen nem kenhették bűneiket egy másik népre. Tévedtem.
A Mitscherlich házaspár könyve 1967-ben jelent meg. A benne feltárt világ nem hasonlít arra a Németországra, melyet az utóbbi több mint negyven éve ismerünk. Inkább a mai Magyarországra emlékeztet. Az a németség, melyről ebben a könyvben szó van, gyászolásra képtelen. Ezek a németek el akarják felejteni a múltat. El akarják felejteni, hogy imádták a Führert, el akarják felejteni a meggyilkoltakat, el akarják tussolni felelősségüket, csakhogy most már „normális” életet éljenek. Belefeledkeznek a „gazdasági csodába”, a jelennek élnek, mintha a múltban semmi sem történt volna. Úgy emlékeznek a nácizmusra és saját náci voltukra, mint egy gyermekkorban elszenvedett fertőző betegségre. A diktatúrát természeti katasztrófának tekintik, amihez nekik semmi közük sem volt. A legegyszerűbb minden bűnt a Führerre hárítani. Ő volt a csábító, ők szegények – az elcsábítottak. Mindenki parancsnak engedelmeskedett, senkinek sincs oka személyes bűntudatra. A múltat felhánytorgatni „terméketlen vájkálás”. Ők mindig a gonoszok áldozatai. Először a gonosz zsidóké, később a gonosz náciké, majd a gonosz oroszoké, amerikaiaké, de mindig másoké.
A Mitscherlich házaspár konkrét eseteken példázza, hogy a gyászmunka elmaradása, a felelősség elhárítása, a hazug emlékezetpolitika súlyos neurózisokhoz vezet. Nemcsak egyéni neurózisokhoz, de Freudnak a tömeglélektanról írt könyvére hivatkozva, szociális neurózisokhoz is.
Mi történt Németországban? Hogyan, miért, mikor és ki által kezdődött el Németországban a gyászmunka, az őszinte beszéd, a múlt firtatása, a bűntudat beismerése, a felelősségvállalás pátosza? Egy évvel a könyv megjelenése után, az 1968-as diákmozgalomban. Lázadás volt ez az apák ellen, talán az utolsó lázadás a tekintélyelvű családfő ellen. A fiatalok a szülőkhöz fordultak: hol voltatok akkor? mit csináltatok? kinek engedelmeskedtetek? miért engedelmeskedtetek? kit gyilkoltatok? miért gyilkoltatok? Az apák vagy magukba néztek és megtanultak múltjukkal szembenézni, vagy szellemi, értékbeli utódok nélkül maradtak. Egy filozófiaprofesszor (Manfred Frank) mesélte nekem, hogy amikor mint fiatal egyetemi hallgatónak szüksége volt a születési bizonyítványára, kinyitotta apja íróasztalfiókját, s mit talált benne? Az apa SS-igazolványát. Magyarázatot követelt. Mikor nem kapott közölte apjával, hogy támogatását többé nem veszi igénybe, nincs hozzá semmi köze, nem akar vele többé szóba se állni. Csak utolsó súlyos betegsége idején látogatta meg.
A Mitscherlich házaspár sokat ír az apai tekintélyről, az apakomplexusról. A Hitlerrel való imádó azonosulást is részben ezzel magyarázza. A gyermekkorukban apjuktól megalázott német férfiak a Führerrel azonosultak, benne látták saját eszményített valójukat, saját végtelen hatalmukat. Most pedig jöttek a fiúk, fellázadtak apjuk ellen, apjuk példaképe, megtestesítője, a Führer ellen. Szimbolikusan az apát ölték meg, amikor a Führer-eszmét megölték, mikor a szimbolikus apában a tömeggyilkost ismerték fel, Németország megrontóját. A Mitscherlich házaspár szemüvegén keresztül a német 1968-at, a német önértelmezés száznyolcvan fokos fordulatát így is lehet, bár nem kell, értelmezni.
Ha az akkori Németország nem emlékeztet a maira, emlékeztet a mai Magyarországra. Ugyanazok a betegségek jellemzőek ma miránk, mint a németekre 1967-ben. Bár ma már nincsenek nálunk olyan fiúk, akik az apákat vagy akár a nagyapákat bármiért kérdőre vonhatnák. Évtizedeken keresztül szőnyeg alá söpörték nálunk a múltat, a múltakat, az egyik hazug emlékezetpolitika követte a másikat. Nem tudom, hogyan és kik által (és mikor?) tudunk mi ebből a hazugságból, felelősség-elhárítási pszichózisból kievickélni. Pedig a Mitscherlich házaspárnak nagyon is igaza van. A gyászmunka elmaradása, a múlttal való szembenézés elsikkasztása, a felelősség másra való hárítása, a Szabadság téri szoborkomplexum, súlyos tömegpszichózishoz vezethet. S nálunk még gazdasági csoda sincsen, ellenkezőleg.
A kötet másik két tanulmánya számomra nem volt különösen érdekes. Ismertem a témákat, az elemzés módját, írtam is róluk. Érdekes tapasztalati anyagokat tartalmaznak a tabuval, az erkölccsel, az agresszióval kapcsolatban, de számomra nem eléggé filozófiaiak. Azt a tanulságot mégis le kell vonnom belőlük, hogy jobb, ha az emberek pornófilmek nézésével elégítik ki libidinális szükségleteiket, mint ha a máglyán égetett eretnekek szemlélésében gyönyörködnek.
(2015. január)
Ezek után jó kedvem támadt.
S még felemelő érzésem is, miután meghallgattam a h-moll misét a MÜPÁ-ban Philippe Herreweghe vezényletével, zenekarának és énekkarának előadásában. A szokásosnál kisebb énekkar és zenekar nemcsak teljesen betöltötte hangzásával a hangversenytermet, hanem tökéletességével templomi hangulatot varázsolt egy olyan másvallású és zenei dilettáns számára is, mint amilyen én vagyok. Azt hittem, hogy ez a varázslat majd hetekig kitart. De hamarosan megtört.
Olyan könyvet választottam következő olvasmányként, melynek olvasása közben napokra valóban kétségbe estem. Azt, persze, már a címről is tudhattam, hogy történelmünk legsötétebb bugyrába fog bevezetni, de azt nem, hogy nagyobb hatást fog tenni rám, mint számos könyv, mely ugyanebbe a sötét bugyorba vezetett, mint például Saul Friedländeré, amelyről már az olvasónaplóban egyszer számot is adtam magamnak.
Raul Hilberg: Az európai zsidók elpusztítása
A könyv egykötetes változata egy háromkötetes műnek, mely annak idején igen nagy vihart váltott ki, a német történészek vitáját (Historikerstreit), melyben többek között Jürgen Habermas is részt vett, s melyben ezt a könyvet – igazságérzettől vezettetve, de nem teljesen megalapozottan – megtámadták. Én annak idején éppen e vita miatt belekukkantottam a könyvbe, de nem olvastam el rendesen. Ez a kötet, melyet kezemben tartok ennek a javított kiadásnak diákok számára készített változata. Magyar diákok, gondolom, nem fogják olvasni, pedig jó lenne, ha megtennék, legalább néhány napra elmenne a kedvük az élettől, mint most éppen nekem.
Miért tett ez a könyv rám nagyobb hatást, mint Friedländer könyve vagy akár Randolph L. Brahamé a magyar zsidóság elpusztításáról? Miért nem tudtam ettől a könyvtől napokig aludni, holott mindent tudtam, ami benne állt? Azt hiszem azért, mert nem az áldozatok, hanem az elkövetők oldaláról van megírva. Ez nem annyit jelent, mintha a szerző az elkövetőket mentegetné, szó sincs róla! Azonban leírja, hogy ők hogy gondolkodtak, hogyan intézkedtek, melyek voltak a motívumaik, meggyőződéseik. Így például, mikor Auschwitzra kerül a sor, beszél a ciklon-gázról, annak rovarirtóként való felhasználásáról, romlandóságáról s hogy a szakemberek a ciklon a, b, c, d és e közül, miért éppen a b-t választották és használták fel gyors és sikeres emberirtás céljaira. Amikor odajutunk, hogy az első kísérleti adagot a gázkamrába egy ablakon keresztül bedobják, úgy éreztem, hogy én is ebben a gázkamrában vagyok, hogy ettől most megfulladok.
Félelmetes a parancsok, az előírások, a szervezés pontossága, a folyamat racionalizálása, hogy Max Weberrel szóljak. A gazdaságos tömeggyilkosság minél kevesebb befektetéssel egyre nagyobb eredményt (hullákat) produkál. Auschwitz volt náci szempontból a legtökéletesebb válasz a szervezési problémára. Azok, akik kiléptek a rámpán a vagonból s gyorsan átmentek a szelekción, két óra múlva már halottak voltak. Egy óra kezelés után (hajlevágás, aranyfogkitépés stb.) már el is égették őket. Eddig sem gondoltam arra, hogy ez ott nekik bármi morális problémát jelentett volna, de a sikerélményre mégsem számítottam.
Valami mégis „újság” volt a számomra: a lengyelországi, ukrajnai, oroszországi mozgó gyilkoló hadműveletek leírása. Nem mintha nem tudtam volna Babij Jarról, de megint a rendszeresség, a módszeresség az, ami megdöbbentett. A Gestapo büntette a pogromokat, mert azok magánkezdeményezések voltak. Csak parancsra, rendszeresen és módszeresen, nem kéjvágyból, hanem meggyőződésből szabadott, s ugyanakkor kellett, gyilkolni. (Érthető, hogy erről azonnal az ISIS és egyéb iszlamista gyilkoló gépezetek terrorakcióira gondolok. Ők sem ölnek szadizmusból, hanem meggyőződésből, ők is erényüket gyakorolják, amikor gyilkolnak.)
Különös borzalommal töltött el a nyelvhasználat, azaz hogy a parancsokban félreérthetőség nélkül beszéltek gyilkosságról, de anélkül, hogy annak mondták volna, megnevezték volna. Részint a titoktartás kötelezettsége miatt, részint amiatt, hogy ők se nézzenek szembe azzal az egyszerű logikai azonossággal, hogy gyilkosság = gyilkosság, és nem valami más.
Több ok miatt kellett a tömeggyilkosságokat titokban tartani. Egyrészt, hogy a zsidók mukkanás nélkül menjenek a vesztőhelyre, másrészt, hogy a külföld ne tudjon meg semmit, s végül saját lakosságuk se értesüljön arról, hogy a jó keresztények jó szívvel csecsemőket gázosítanak el. (Hilberg azt is megemlítette, hogy előfordult, hogy egy asszony a gázkamrában szült.)
Van két kérdés, melyet mindig fel szoktunk vetni, ahogy magam is sokszor tettem. Miért nem volt sem jelentős mentőakció, sem más segítség? Miért hagyták magukat a zsidók oly könnyen a vágóhídra vinni?
Az utóbbi kérdésre egyszerűbb a válasz, mint hittük volna. Egyrészt, mert hiányzott a tudásuk, másrészt mert más nem állt módjukban.
A zsidók egy része bizony menekült onnan, ahonnan menekülni tudott, s amikor menekülni még lehetett. Egyedül Franciaország engedte be a menekülő német, osztrák és cseh zsidókat, ott pedig Hitler keze hamar elérte őket. Tudjuk, hogy a kollaboráns francia kormány (a magyar kormánnyal szemben) nem engedte deportálni a francia állampolgárságú zsidókat, de a nagyszámú menekültet kiszolgáltatta. Amerika csak azokat engedte be, akiknek az eltartásáért egy amerikai felelt, míg az angolok évi tízezret engedtek csak be Palesztinába. Akinek sok pénze volt, az még kivásárolhatta magát, a híres zsidót valahogy mégis befogadták, a szegény és ismeretlen embernek azonban nem volt hová menekülnie. S mikor a legvégén felmerült egy lehetőség legalább százezer magyar zsidó megmentésére, a magyar cionisták részéről tárgyalásra küldött Brandtot az angolok inkább letartóztatták. Oroszországból, Ukrajnából számtalan zsidó menekült keletre, de sokan nem tudták eldönteni, hogy mi a veszélyesebb, a Gestapo vagy az NKVD, s maradtak. Mindnyájukat meggyilkolták. Csak a hegyekbe menekültek maradhattak esetleg életben, mármint ott, ahol voltak hegyek, s a lakosság nem jelentette azonnal fel őket, ahogy az ukránok, litvánok általában tették.
Nos, és miért nem harcoltak? Kérdés, mivel? Fegyverük nem volt és nem is tudtak fegyvert sehonnan sem szerezni. Tudjuk, milyen nehéz volt még Varsóban is fegyverhez jutni, ahol pedig voltak velük kapcsolatba lépett ellenálló lengyel harci egységek. Láttam egy amerikai filmet a magyar különleges kommandó lázadásáról Auschwitzban. Most azt is megtudtam, hogy a robbanóanyagon kívül, amit hősies magyar zsidó lányok loptak a hadiüzemekből, ahol dolgoztak, s amivel fel is robbantottak két krematóriumot, három gépfegyver állt összesen rendelkezésükre. Az egész német őrség ellen! Nem mondom, hogy ennek a hősi gesztusnak nem volt értelme, minthogy volt. De a többieknek még robbanóanyaguk és három gépfegyverük sem volt. Kezükkel harcoltak volna?!
Hilbergnek igaza van. A zsidók egy hagyományos receptet követtek: petíció és engedelmesség. Egy receptet, mely évszázadokon keresztül valahogyan működött, de most már nem működött többé, de hát mi volt a választás? Lehetett megtagadni az engedelmességet, de ekkor is megölik őket, méghozzá azonnal, s már egyszázalékos sansza sincs senkinek a menekülésre.
Még nekünk, magyar zsidóknak volt a legtöbb esélyünk, mert nem négy évről, hanem négy hónapról volt szó, s a németek vereségre álltak, amit a hülyéken kívül már mindenki láthatott, tehát több reményünk lehetett volna arra is, hogy valaki menedéket nyújt, ha más motívumból nem is, de legalább önérdekből. Nekünk sem volt módunk ellenállásra (ki adott fegyvert a kezünkbe?) Bár menekülésre talán volt egy kis esély. Apám, aki turista volt, azt bizonygatta mielőtt letartóztatták, hogy ismer a Bükkben néhány barlangot, ahová végső vészhelyzetben elbújhatunk. Még partizánakcióról is ábrándozott, szegény. Neki már erre módja nem volt, s nem tudom, hogy volt-e egyáltalán valaki, aki ezt a menekülési utat választotta.
Tegnap emlékeztek meg Auschwitz felszabadulásának 70. évfordulójáról. (Apám, a túlélők szerint, akik azért tévedhetnek, vagy tíz nappal korábban a kórházban halt meg). Amit Lauder mondott, azt kellene megszívlelni. Sajnos, nem fogjuk megszívlelni, mert mi (s itt a „min” minden európait, amerikait, minden liberális demokratát értek) mindig akkor szoktunk kezdeni gondolkozni, s főleg valamit tenni, mikor az már késő.
