Érdeklődéssel figyelem azokat az éles hangú megnyilvánulásokat, amelyek a Fidesznek elkötelezett szellemi elit mostanában mind gyakrabban fogalmaz meg, a kormányzat vagy a párt tevékenységét és magatartását teszik kritika tárgyává. Mindenek előtt Solymosi Frigyes és Tóth Gy. László közelmúltban megjelent írásait sorolnám ide.
A jobboldali értékrend iránt elkötelezett kritikák kiindulópontjukat tekintve hasonlóak azzal, amit a liberális elkötelezettségű szerzők a szabadelvűséget feladó Fideszről már jó ideje mondanak: a rossz irányú változásokat vetik a fideszes politikusok szemére. Csakhogy ez az állítás nem egészen igaz. A Fidesz megszületésekor vallott elveit ugyan megváltoztatta, de az elvek tartalmától független magatartásmódja, politikai módszerei kezdettől fogva azonosak maradtak. Márpedig az elvek és az eszmék értelme a visszájára fordul, ha gátlástalanul, fanatikus erőszakossággal képviselik azokat. A legszebb, a legigazabb elveket is sokszor tették már tönkre a történelem folyamán az arra méltatlan „hithirdetők”. A kíméletlen módszerek az önmagában értékes eszmeiség tartalmát is meghamisították.
A Fidesz számára az elvek – ahogy azt Ranschburg Jenő egy évekkel ezelőtt adott interjúban megállapította – sohasem voltak egyebek, mint a hatalom megszerzésének eszközei. Lehet természetesen bizonyos időpontokhoz kötni a változást, ha a módszer lényeg bevágó sajátosságait nem akarjuk tudomásul venni, hiszen ennek az előrehaladó folyamatnak valóban voltak fázisai. Solymosi Frigyes például a 2002-es időpontot jelöli meg, amikor a Fidesz elkezdte az MDF-t támadni. Holott az MDF-el való konfliktust megelőzően a KDNP és a Kisgazdapárt „eltakarítása” már megtörtént, az MDF megsemmisítése a jobboldal teljes bekebelezésének csak a zárófejezete volt. Ami egyúttal a további menetelés rajtvonalának is tekinthető. Mi tagadás, ebben a történetben a magam részéről az MDF-et sajnálom a legkevésbé, hiszen meggondolatlanul ők tüsténkedtek a leglelkesebben a Fidesz jobboldali térnyeréséért. Végül is azt ették, amit saját maguk főztek.
Ennél azonban sokkal érdekfeszítőbb az, ahogyan Tóth Gy. László a Fidesz belső struktúrájának leírását követően bizony személycserék szükségességét javasolja, mivel a hatalmi centrumot egyre silányabb minőségű klientúra veszi körül. A szakavatott politológus figyelmen kívül hagyja, hogy az általa is egyközpontúnak ítélt hatalomgyakorlásnak a belső törvényszerűségeiből következik az egyre alkalmatlanabb és mohóbb klientúra kialakulása. Ennek a struktúrának a jellegzetességét bizonyos személycserékkel ideig-óráig ugyan meg lehet változtatni, kommunikációs mutatványokkal akár tartósan el is lehet rejteni – ahogy ezt a Fidesz története során alkalmanként tapasztalhattuk -, de ettől magának a struktúrának a sajátossága nem változik. Előbb-utóbb a saját törvényszerűségeihez igazítja az epizódszerűen önállósulni akaró törekvéseket.
Solymosi is személycserét javasol, az előbbinél kissé bátrabban, mert ő egyenesen a struktúra centrumát veszi célba. „Atyai jó tanácsa” a miniszterelnöki poszt más személlyel történő betöltésére vonatkozik, miközben az időleges leköszönésre szólított kormányfő személyéért való aggódását hangsúlyozza. Solymosi Frigyes jó ember. De talán az sem tekinthető rosszindulatú álláspontnak, ha jelen állapotunkban nem a Fidesz politikusaiért, hanem az országunk sorsáért aggódunk. Főleg, ha a politikai elit gazdagodásával párhuzamosan szegényedő társadalmunkra gondolunk.
S vajon a miniszterelnöki poszton történő személycserét szorgalmazó ajánlat, főleg, ha az esélyes Lázárra gondolunk, megváltoztatná a hatalomgyakorlás arculatát? Hiszen ez a miniszter még a kétségbevonhatatlanul nemzeti elkötelezettségű művésznél, Szörényi Leventénél is „kiverte a biztosítékot”. Csakhogy a Strassnof Ignác-mosolyú, snájdig politikus nem véletlenül került a rendszerbe. Azért szólíttatott el a hódmezővásárhelyi önkormányzat éléről, mert a városban olyan klientúrát tudott kiépíteni, amelyből akkoriban még a kormányfő is tanulhatott.
S egyáltalán lehet-e józan ésszel föltételezni, hogy bárki a fideszes vezérkarból önszántából lemond fáradtságosan megszerzett posztjáról? Legfeljebb elmenekül, ha a talaj felforrósodik a lába alatt. És aztán majd elmondja nekünk, hogy azzal, amiben addig részt vett, valójában sohasem értett egyet.
De hát amúgy is elkésettek ezek a jobbító szándékú reflexiók. Lépéshátrányban vannak az országos tüntetés-sorozatok üzeneteihez képest. Elkésettek és kibúvókat keresnek, hogy ne kelljen bevallaniuk eredendő tévedésüket. Mert a Fidesz megváltozására való hivatkozás csak kibúvó. Ennél jóval nehezebb kimondani, hogy hagyták magukat becsapni. Hogy egy olyan politikát támogattak, amely elkerülhetetlen végkifejletében tarthatatlan helyzetbe hozta az országot.
Csak egy ilyen értelmű önvallomás hitelesíthetné a Fideszre vonatkozó kritikákat. Hogy ez valaha elhangzik-e majd? Nem lehet tudni. De az biztos, ha meg is történik egyszer, csak nagyon sokára következik be. S amire megszületik, már mindenen túl is leszünk. Remélem.
