Nincs az Európai Uniónak egyetlen olyan tagállama sem, amelynek határai nem módosultak az elmúlt egy-két évszázadban, illetve amely nem tartozott idegen szuverenitás alá, vagy éppen nem birtokolt gyarmatként, tartományként ma független tagállamokat. Az Európai Parlament két székhelyének - Brüsszelnek és Strasbourgnak - a történelme jól példázza, hogy a nyugat-európai történelem sem volt mindig „szélárnyékos”.
Brüsszel sokáig a spanyolokhoz, majd a Habsburgokhoz tartozott, aztán rövidebb-hosszabb ideig francia és holland fennhatóság alá került. A huszadik században pedig két, elég brutális német megszállást szenvedett el. Strasbourg szinte egész történelme a francia és német uralom erőszakos váltakozásáról szól. És bár Magyarországon egyesek szívesen ironizálnak azon, hogy idősebbek Szlovákiánál, tény, hogy nemcsak északi szomszédunk, hanem legalább tíz másik uniós tagállam is a huszadik században vált szuverén országgá. És ebbe nem is számoltam bele hazánkat, amelyet mi ezeréves államnak nevezünk, de nemzetközi jogilag mégiscsak 1920-ban lett - több évszázad után - ismét önálló és független állam.
Lényegében éppen azzal a trianoni békeszerződéssel, amelyet kilencvenöt esztendeje írtak alá, de mindmáig érzékeny sebe a magyar közgondolkodásnak, s fájdalmát a fiatal nemzedékek is újból és újból átélik. A magyar történelem végzetes paradoxona, hogy a nemzeti függetlenség az ország kegyetlen megcsonkításával együtt született meg. Nemzeti történelmünk legnagyobb alakjainak azokat tartjuk, akik négy évszázadon át a Habsburg-uralom alóli felszabadulásért küzdöttek. Ugyanakkor a függetlenség elnyerését mégis súlyos tragédiaként éljük meg. Károlyi Mihály annak a függetlenségi pártnak volt a vezetője, amely Thököly, Rákóczi, Kossuth szabadságharcának az eszmei örökségét vitte tovább, s a nagy elődökkel szemben ő valóban főszereplője lehetett az Ausztriától való végleges elszakadásunknak. De ez a függetlenség nem egy nemzeti szabadságharc, hanem a súlyos katonai vereség nyomán született meg.
Míg a legtöbb uniós ország történelemként zárta le az egykori területi vitákat, Magyarországon Trianon a napi politika és a közgondolkodás szerves része maradt. A magyar jobboldal lényegében erre építi a maga „nemzeti” ideológiáját, míg a baloldal sajnos képtelen közérthetően és szenvedélyesen szólni Trianon okairól, következményeiről és a trauma kezelésének egyetlen lehetséges módjáról. Pedig elemi történelmi tanulmányokkal is belátható, hogy a Trianonban rögzített határok már 1916-ban, 1917-ben kialakultak a későbbi győztesek elképzeléseiben. Az „őszirózsás forradalomban” kevés volt a valódi forradalom, alapvetően a háborús vereségben vétkes, Tisza-féle uralkodó osztály tolta át a felelősséget azokra a naiv demokratákra, akik mindig is ellenezték a háborút. Az is letagadhatatlan tény, hogy míg a Tanácsköztársaság katonái Kassáért harcoltak, Horthy és környezete az antant megszállta Szegeden, a francia hadsereg védelme alatt szervezkedett. S ami ma szinte tabunak számít, a Horthy-rendszer végső soron az országot megszálló román hadseregnek köszönhette hatalomra kerülését. De mivel a magyar baloldal nem beszél eleget erről, a profi történelemhamisítók a progresszióra terhelik át a jobboldal összes bűnét és felelősségét.
A második Orbán-kormány egyik emblematikus gesztusa volt Tisza István szobrának újbóli felállítása a Kossuth téren. Ha rajtam állna, a következő felirat kerülne rá: „Trianonért köszönettel - a hálás szlovák, román és szerb nemzet”. Türelmetlen nemzetiségi politikájával, antiszociális kormányzásával, a kezdeti habozás után a háborús hisztéria kiszolgálásával és az ország nemzetközi hírneve iránti tökéletes közönyével övé a legnagyobb felelősség a trianoni tragédiáért. Pedig nemcsak a magyar progresszió kérte, követelte tőle a nemzetiségi és szociális kérdés méltányos rendezését, ezt sugallta a bécsi udvar is, amely már megértette, hogy egy felerészben nemzetiségiek lakta országban nem lehet nacionalista módon kormányozni. Tisza gazdasági kérdésekben ráadásul igazi liberális volt, a magyar etnikumú szegényekkel szemben is egyértelműen a nagytőkét támogatta.
Magyarországnak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, majd a kossuthi emigráció tevékenysége nyomán sokáig nagyon jó híre és sajtója volt a nyugati világban. Ez a hírnév akkor romlott meg, amikor a magyar uralkodó osztály nemzetiségi politikáját egyre több bírálat érte, elsősorban a brit és francia médiában. Lehet, sőt valószínű, hogy ez az elnyomás nem volt súlyosabb, mint amit más országokban elkövettek a kisebbségekkel szemben. De míg a későbbi utódállamok politikusai mindent megtettek, hogy elnyerjék a nyugati országok rokonszenvét, addig a magyar vezetők tökéletes közönnyel fogadták a nyugati közvélemény egyre növekvő utálatát. Dekadens nyugati firkászok piszkálódása nem érhet fel hozzájuk, gondolták büszkén és balgán.
Félelmetes látni, hogy az Orbán-rezsim ma ugyanígy reagál az őt ért nemzetközi kritikákra. Csak annak örülhetünk, hogy az Európai Unióban az államhatárok jelentősége a mindennapokban csökken, s nem áll fenn annak a veszélye, hogy Magyarország új határait az Orbán Viktor iránt érzett nemzetközi ellenszenv foka határozza meg.