A koncentrációs tábort, mint katonai eszközt a modern történelemben először nem a náci Németország, hanem Nagy-Britannia alkalmazta, a búr-háborúban. A dél-afrikai búrok elleni harc során az angol hadsereg érzékeny veszteségeket szenvedett a partizánoktól, és ezért táborokat hoztak létre, hogy ahány angol katonát a búr partizánok megöltek, annyi túszt kivégezhessenek az angolok is. Az akció nem fékezte meg a partizánokat, hanem éppen ellenkezőleg, elkeseredettebbé és még harciasabbá tette őket, viszont mégis hozott eredményt, mert kielégítette a katonák bosszúvágyát. A közismerten brutális középkori kivégzések is hasonló eredményt értek el: kielégítették a kivégzés horrorisztikus részletein szörnyülködő közönség bosszúvágyát, és azt az érzetet alakították ki az alattvalókban, hogy ebben a királyságban rend van, a bűnt itt megtorolják, az uralkodó pedig félelmetes személy, jobb vele nem ujjat húzni.
A különböző népirtások is „hasznosak” voltak ilyen szempontból, annak ellenére, hogy az indok, amelyre hivatkozva elkövették ezeket a rémségeket, mindig légből kapott, alaptalan téveszmének, gonosz rágalomnak bizonyult, de a genocídium megnövelte a hatalmon levő rezsim elfogadottságát a többségi lakosság körében, amely persze részesült is a legyilkolt, vagy világgá űzött kisebbség javaiból, tulajdonából. Úgyhogy volt haszna a népirtásnak, még ha a kiűzetést vagy a gyilkosságokat megindokolni hivatott állításokból, vádakból semmi sem volt igaz. Nem kell egy embertelen intézkedésnek tartalmilag helytállónak lennie ahhoz, hogy betöltse szerepét az engedelmes alattvalói attitűd kialakításában.
Hasonló a halálbüntetés követelésének ügye. A miniszterelnök azt mondta, „az élet védelme miatt van rá szükség”. De csakugyan van a halálbüntetésnek a bűnözők körében elrettentő ereje? Akkor lehetne, ha az a bűnöző, aki olyan súlyos tett elkövetésére készül, amit a törvény a tényleges életfogytiglannál súlyosabb büntetéssel, tehát akasztással fenyeget, valóban mérlegelné a lebukás lehetőségét. Azonban, ha valóban mérlegelné, hogy egy indulatból, több emberen elkövetett szerelmi gyilkosságért, vagy egy magányos öregasszony agyonveréséért és pár ezer forintjának elrablásáért esetleg bezárhatják egész további életére, akkor felfogná, hogy a várható nyereség és a várható kockázat nem áll egymással arányban, és nem követné el a bűntényt. De elköveti a bűntényt, mert nem mérlegel. Vagy azért, mert olyan indulati állapotban van, annyira elborítja agyát a féltékenység, hogy nem képes mérlegelni, vagy azért, mert meg van győződve róla, ő ugyan nem bukik le. Vagyis azt az embert, akit a tényleges életfogytiglan nem rettent el a bűntény elkövetésétől, a halálbüntetés sem fogja.
Sokan bizonyára azt kérdeznék: de hát egyáltalán miért vacakoljunk a tényleges életfogytiglan büntetéssel, hiszen a fogoly őrzése, etetése pénzbe kerül, nem egyszerűbb és olcsóbb a kivégzés? És ne hivatkozzon senki „humanista szempontokra”, mert az valójában gyengekezűség, és ilyen súlyos bűnök elkövetőivel szemben nem szabad gyengekezűnek lenni.
A humanista szempont ebben az esetben nem a bűnös mentegetésében áll, hanem annak a ténynek az elismerésében, hogy nincs a világon tökéletes bizonyítás, nincs 100 százalékos ítélet. A sajtó tele van olyan esetekkel, amelyek azokról az emberekről szólnak, akikről húsz-harminc év leülése után derül ki, hogy nem ők követték el a terhükre rótt bűntényt. Természetesen az is szörnyű, ha valaki tévedésből évtizedeket ül bezárva, de mégis él, és ártatlanságának kiderülte után esélye van arra, hogy újrakezdje az életet. Akit azonban kivégeztek, arról hiába derül ki később, hogy nem ő volt a bűnös.
A humanizmus érvényesítése a 21. században nem luxus, hanem a társadalom működőképességének, szabad mivolta megőrzésének a feltétele, az ártatlan emberen végrehajtott kivégzés pedig nem más, mint közönséges gyilkosság. És nyilvánvaló: maga az igazságszolgáltatás nem lehet gyilkosság részese.
Talán nem tudják ezt azok a politikusok, akik újra meg újra felvetik a halálbüntetés ötletét? Természetesen tudják. De azt is tudják, elég egy-két bűntény drámai tálalásával felheccelni a közvéleményt, és a keményvonalas megoldást követelő politikusok pozíciója máris erősödni kezd. Nem kérdés, hogy kormányunk EU-ellenes fellépése a bevándorlás ügyében egy józan vizsgálat során elbukna. Nyilvánvaló, hogy nincs közvetlen kapcsolat a terrorizmus és a menekültek ügye között, hiszen sem az ír, sem a baszk bombamerényletek végrehajtói nem voltak bevándorlók, amint az olasz Vörös Brigádok vagy a német Andreas Baader-féle csoport terroristái sem.
Terrorizmus bőven létezik bevándorlók nélkül is, a bevándorló menekültek óriási többsége pedig egyáltalán nem csatlakozik semmiféle terrorista mozgalomhoz. A menekültek megsegítését elutasító kormányzati demagógia mégis hasznot hajt bizonyos politikai körök számára. Az úgynevezett nemzeti konzultáció levelének hangvétele hiába szívtelen és a Biblia parancsolatainak ellentmondó, hasonlóan a kisebbségek elleni hangulatkeltéshez és a halálbüntetés követeléséhez, alkalmas arra, hogy a megriasztott szavazók körében a Fidesz népszerűségét növelje.
És mellesleg növeli a társadalom alávetettségét is, egyre távolabb sodor bennünket az európai humanista eszménytől.
