Büszkeségtől dagadhat minden honfiúi - magyar nemzeti - kebel, hiszen a mi kedves vezetőnk immár Gábor Zsazsa-i magasságokba emelkedett. A fénykorában Magyarország (jó)hírét emelő filmsztártól származik a mondás, miszerint "mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam". És mintha ugyanezt a gondolatot fogalmazta volna meg Orbán Viktor is, amikor strasbourgi fellépése után kijelentette, óriási lehetőség volt az egész országnak, hogy el tudta mondani az álláspontját.
Pedig a kormány és vezetője az Európai Parlament keddi vitájában kapott hideget-meleget. Még - néppárti - támogatói és barátai is kritikusabbak voltak, mint máskor. Ami nem is csoda, hiszen az utóbbi időszak magyarországi fejleményei őket is aggaszthatják. A miniszterelnök ugyanis "napirenden kívánja tartani" a halálbüntetés témáját és közben meg akarja szabadítani hazáját a bevándorlóktól. Utóbbiról pedig egy olyan kérdőívvel bombázza a lakosságot, amely ugyancsak ellentétes a demokratizmusról vagy a pártatlanságról alkotott fogalmakkal. Hogy a magyarok által elfogadott európai értékekről és szabályokról már ne is beszéljünk.
Aki ezek után képes úgy reagálni az ülésen elhangzott felvetésekre és a későbbi sajtótájékoztatón elhangzott kérdésekre, ahogy Orbán tette, annak csak egyetlen célja lehet ezzel: tudatni mindenkivel, hogy beszélhetnek napestig, őt ez az egész nem érdekli. Már csak azért sem, mert egy rendkívül sikeres ország élén áll (legalábbis az általa előtárt adatok szerint). Már csak azért sem, mert Európa minden tekintetben példát vehet erről az országról, amelyet nem bírálattal, hanem dicsérettel kellene csak illetniük. Végül pedig azért sem, mert őt háromszor nagy többséggel megválasztották (igaz, háromszor nem), most éppen a felfelé ívelő korszakát éli és ez elég ok arra, hogy ne szívleljen meg semmit.
És jöttek a szokásos orbániádák, amelyek mind nyomatékosították, hogy tőle aztán az európai képviselők a fejük tetejére is állhatnak, az sem zavarja meg az ő világát. "Azt szeretnénk, ha Európa az európaiaké maradna, és meg akarjuk őrizni Magyarországot is magyar országnak" - mondja, bármit jelentsen is ez. Értse mindenki, ahogy akarja. "A magyarok általában szeretnek egyenesen beszélni a nehéz dolgokról. Ilyenek vagyunk, nem szeretjük sem a locsogást, sem a mellébeszélést, egyenesen szeretünk beszélni, vagy sehogy", akár a migrációról van szó, akár a halálbüntetésről. Vagyis senki ne merje bírálni a legújabb nemzetinek nevezett konzultáció kérdőívét, mert az abban lévő mondatokkal nagyon jól lehet tesztelni a lakosságot, legalábbis azt, hogy ki van velünk és ki ellenünk. De a legszebb, amit a magyar nyelv szépségeiről mondott. Hogy például „az illiberális demokrácia magyarul teljesen jól cseng, angolul viszont úgy hangzik, mint egy vérvád." Így mindjárt más.
Aztán még odaszúrt egy jó nagyot a strasbourgi vita kezdeményezőinek. „Mint egy szertartásnál, vannak a kötelező rituális elemek, ezeket most mind megkaptuk" - mondta és a biztonság kedvéért még hozzátette: "annak, hogy tizenhatodszorra is megkérdőjelezzék a demokráciát Magyarországon, nincs értelme”. Hogyan is lenne? Orbán Viktor és csapata felépített egy olyan rendszert Magyarországon, amelyet ők demokratikusnak neveznek és tartanak. Az pedig a legkevésbé sem érdekli őket, hogy Európa nyugati részében egészen más fogalmak élnek a demokráciáról, az alkotmányosságról vagy a sajtószabadságról, mint amit ők követendőnek vélnek és meg is valósítanak. Ha pedig erre felhívják a figyelmüket, akkor arra is megvannak a jól bejáratott paneljeik. Hibáztatják miatta a teljes európai baloldalt, amiért egyáltalán napirendre tűzették a magyar ügyeket. Felelőssé teszik a jobboldaliakat is, amiért nem szálltak időben szembe ezekkel a kezdeményezésekkel. Egyúttal kikérik maguknak az egészet, hiszen úgy vélik, ezzel Európa beleavatkozott a magyarok belügyeibe.
Nem csupán a bírálatok és érvek peregnek le Orbánról, hanem a jószándékú megjegyzések is. Még az sem gondolkodtatja el őt és tanácsadóit, hogy néhány órával a strasbourgi ülés után Washingtonban is Magyarország volt napirenden. Egy kongresszusi albizottság a két ország viszonyát vitatta meg. Az amerikaiakat nemcsak a kapcsolatok utóbbi időben látott buktatói aggasztják, hanem az is, hogy a magyar vezetés túlságosan közel került Putyin Oroszországához. A hangnem a washingtoni tanácskozáson is baráti és segítőkész volt, akárcsak az Európai Parlament felszólalóinak zöménél. Ám a hivatalos magyar kormányzati gyanakvást ez nem oszlatta el. A kedves vezető sarokba szorítva érzi magát és ennek megfelelően reagál. Támad tehát, mert azt tekinti a legjobb védekezésnek. Eközben azonban lassan olyan lesz, mint a Karinthy Frigyes által megénekelt kisnyuszi. Aki folyamatosan menekül, noha az ember csak meg szeretné simogatni. Igaz, e kis novella végére a jóakaratú, szelíd ember is bevadul, mert megunja, hogy az a buta kis állat nem képes megérteni: ő csak jót akar neki.
Kétségkívül nehéz lehet elfogadni, de mégiscsak tény, hogy Magyarország egyetlen lehetősége, ha nem várja meg, amíg a dolgok idáig fajulnak. Ez pedig jelenleg egyetlen emberen múlik. Ám Strasbourgban nem úgy látszott, hogy Orbán Viktor megértette ezt.
