- Fiatalon sokáig vívódott a tánc és a fotózás között, végül az utóbbi győzött. Miért?
- A fotózásban megmaradt nekem a tánc is, sokáig fényképeztem a legrangosabb hazai táncegyütteseket, balettkarokat, így nem veszítettem el végleg. A Kép legnagyobb vonzereje ma is az, ami mindig is volt, hogy örök. Divatok jöttek-mentek, aztán kihullottak az idő rostáján, de a Kép, az maradt. Mi annak idején még filmre dolgoztunk, és megtanultuk, hogy a film nincs végtelenítve. Megpróbáltunk akkor exponálni, amikor azt gondoltuk, abból hasznos kocka lehet. A digitális technika megölte ezt a fajta készenlétet, ma már nyomjuk a gombot ész nélkül, hiszen nincs tétje annak, ha sok a selejt, de ez elnyomja a figyelmet, azt az éberséget, amely észreveszi a pillanatot, amit érdemes elkapni. Ettől persze még számtalan csodálatos felvétel születik.
- Mitől jó a jó kép? Mitől lesz Kép?
- Minden kép olyan, mint egy mondat. Alany, állítmány, határozók és jelzők összessége. Ha azok a helyükön vannak, a mondat olvasható és értelmezhető. Ha nagyon jó, talán még megjegyezhetővé is válik. A jó kép is ilyen, azt is olvassuk, értelmezzük, befogadjuk. A képsorozat ehhez képest már kis novella, aminek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége, de azon belül is mindennek a helyén kell lennie, hogy az összkép tökéletes legyen, hogy maradandót adjon. A vizuális emlékezet pedig nem felejt, abban minden szónál mélyebb nyomot tud hagyni egy Kép.
- Önnek mik a legemlékezetesebb életképei?
- Nagyon szerettem azt az időszakot, amikor 1964-ben alapítóként a Tükörhöz kerültem, csupa nagy nevek fogadtak be maguk közé legfiatalabbként. Abban az időszakban készítettem olyan anyagokat, amikre a mai napig büszke vagyok, amelyek számomra legalábbis felejthetetlenek. Ilyen volt az „Ingázók” vagy a „Kemencejavítók”. Szintén kitörölhetetlenek azok az évek, amelyeket a Magyar Rádióban a műsorújság készítésével töltöttem, hiszen ott tanultam meg, mit jelent a kommunikáció, és ott születhettek meg olyan képek is, mint amit a Szabó családhoz, vagy Latinovits Zoltán lemezborítójára készítettem.
Psota Irén
- Vitathatatlanul jó a szeme, de úgy tűnik a szíve is, hiszen mindenki hálával emlegeti, legyen az fotóalanya, vagy tanítványa.
- Szeretem az embereket, és mindig is szerettem fiatalokkal dolgozni, velük együtt lenni, velük ötletelni. Sok éven át tanítottam a MÚOSZ iskolájában, és egyéb egyetemek, magániskolák fotóriporter szakain, másfél évtizeden át vezettem a Fiatal Fotóriporterek Stúdióját, és sosem sértett, hogy akik nálam, tőlem tanulták a szakmát, sok esetben végül a konkurenciámmá léptek elő. Hiszem, hogy a fejlődés egyik fő motivációja, hogy az ember igyekszik lépést tartani akár azokkal a tehetségekkel is, akik még nem is éltek, amikor ő már fotózott. Sok embert a véletlen sodor erre a pályára, ahogy engem is. Annak idején nem vettek fel gimnáziumba, mert osztályidegennek számítottam, így átmenetileg az optikai csiszolóüzemben dolgoztam. Aztán az Ofotért vezetőjének lánya volt a barátnőm, és ez felébresztette kíváncsiságomat a képkészítés iránt.
- Nagy büszkesége lehet a Sajtófotó kiállítás is, ami szintén sok fiatalnak ad lehetőséget a megmutatkozásra.
- Nagy öröm, hogy amit annak idején kitaláltam-kitaláltunk, megvalósítottam, olyan mértékben kiteljesedett, hogy ma már a Magyar Sajtófotó kiállításait évente 30-40 ezer ember nézi meg. Egy fél életet töltöttem ezzel a kiállítással, én vittem harminc évig, de megtanultam, hogy mindig tudni kell, mikor van ideje kiszállni. Másrészt pedig, valamikor most már időt kell szánnom arra is, hogy az immár több mint fél évszázados archívumomat rendezgessem…
Presser Gábor
A Szabó család
Illés Zoltán, Orbán Viktor és Deutsch Tamás a Parlament előtt 1991-ben FOTÓK: SZALAY ZOLTÁN