Néhány éve varázslatos és kissé megmagyarázhatatlan – a varázslatos gyakran megmagyarázhatatlan - volt látni, ahogy egy idős ember, aki jószerivel már állni sem tud, legendás Gibson gitárjának (Lucille-nek nevezte) pedig már semmiképpen nem Paganinije, megbabonáz egy zsúfolásig megtöltött arénát. B.B. King jócskán a nyolcvanon túl eljött Budapestre, hogy iskolát adjon a blues muzsikájából.
Miután előtte, utána mindenféle öreg, fiatal muzsikus nyűtte hangszerét a pódiumon, behoztak a színpad közepére egy széket, bekísérték a királyt, aki legendás hangszerét hóna alá kapva megszólította a jelenlevő sok ezer embert. (Nagy előszeretettel a nőket!) A tömeg, amely máskülönben oly rakoncátlan, ösztönös és félelmetes tud lenni, csak az ő intésére várt, mint egy megszelídített oroszlán. B. B. King pedig mesélt, viccelődött, mintha csak egy klubkoncerten lenne. Elfelejtettük, hogy nem New Orleansban vagyunk egy füstös csehóban, hogy „messze ide Hollywood”, és hallgattuk a bluest. Hisz nálánál hitelesebb forrásból – aki 1925-ben egy ültetvényen született, majd utcazenélésből élt, és a helyi folklórból tanulta az alapritmusokat –, aligha hallhattuk volna.
Őszintén szólva a koncertet igazi teherhordó öszvérként vitte a hátán B. B. King – egyébként kiváló – zenekara ő maga pedig egy-két leheletfinom futamot, frázist helyezett el ezen az ezerszínű skálán.
2009-et írtunk és B.B. King 84 éves volt. Sokan megfogalmaztuk akkor, hogy utoljára láttuk. Ha a hírek igazak, tavaly ősszel egy koncerten lett rosszul, majd kórházba került. Álmában érte a halál.
Az egyik legtöbbet koncertező művész volt, hetvenes éveiben még meg sem kottyant neki az évi kétszáz fellépés. A pódiumon élt és a pódium éltette.
Saját tervezésű gitárja, Lucille most hallgat, nem is lenne talán illendő megszólaltatni, még tizenöt gyermekének sem, akik kivétel nélkül más anyától születtek. Akár fogadhatunk is rá, hogy az interneten tovább él muzsikája, a világháló közvetíti majd személyes varázsát, a sármőrt, aki volt.
De úriember biztosra nem fogad...