Megtörtént, aminek meg kellett történnie, menekültek sorstragédiája és utolsó cseppként az április 19-i földközi-tengeri katasztrófa kellett ahhoz, hogy az Európai Unió megélje a katarzist: valamit tennie kell, hogy a reménytelenségükben Európába kapaszkodókon segítsen.
Az Európai Bizottság szerdán végre lépett, és azt javasolja a tagországoknak, hogy a közösség történetében először éljenek az alapszerződés adta lehetőséggel, aktivizálják a vészhelyzeti mechanizmust. Hogy vészhelyzet van, azt senki sem tagadhatja. A vita sokkal inkább azon folyik, hogyan kezeljék a vészhelyzetet. Közösségként, vagy nemzetállami keretek között.
Legutóbb az előbbi mellett álltak ki nem csupán az Európai Parlament frakciói, hanem a tagországok kormányai is - kivéve a szlovákokat és a cseheket. (A britek, Dániához és Írországhoz hasonlóan nem érintettek az ügyben, mert az alapszerződés korábbi felülvizsgálatánál fenntartották maguknak a jogot, hogy maguk dönthessenek a bel- és igazságügyi együttműködés új elemeiben való részvételükről.)
A magyar álláspont még akkor sem világos, ha a korábban kiszivárgott kvótarendszert, amely automatikusan osztaná el a menekülteket a tagországok között a magyar kormányfő „őrült ötletnek” nevezte, s azonnal nemzeti hatáskörbe utaltatta volna a migrációra adandó válaszokat. Azzal együtt, hogy azonnal "nemzeti konzultációt" kezdett, olyan idegenellenes válaszokat sugallva 12 kérdésével, hogy azok aljassága kivívta az európai közösség undorát.
Az EB javaslata egyébként teljesen feleslegessé tette a „nemzeti konzultációt”, az arra elkölteni szándékozott egymilliárd forintot, hiszen az országra jutó 1,79 százalékos kvóta mindössze 307 ember befogadását írná elő, megfelelő uniós anyagi háttérrel. A konzultáció azonban belpolitikai célokat szolgál, azt hogy a kormányfő az idegenellenesség érzelmeit felkorbácsolva tömörítse szétesőben lévő táborát. Ezzel együtt, az „őrült ötletet” most a parlament elé terjeszti, hogy aztán a Ház döntését képviselve utazhasson majd a végső szót kimondó júniusi uniós csúcsra. Politikai játék, gondolhatnánk, játék a demokrácia látszatával, amely a parlamentarizmusra hivatkozhat, ha éppen a brüsszeli javaslat leszavazását, a „függetlenségi harc” kiélezését találja célszerűnek. Esetleg, ha a 307 befogadott menekültet nem látja indokolható arányúnak azzal a hisztériával, amit maga keltett a „pirézek” ellen, átviszi a Házon a brüsszeli javaslatot, és akkor az Uniónál szerzett jó ponttal menti, ami menthető. Hogy miképpen manipulálja ezek után a „nemzeti konzultációt”, az már részletkérdés. Lehetősége van mind a parlament, mind a visszaérkező kérdőívek megfelelő "kezelésére".
A menekültkérdésre adott válasz persze egy mélyebben húzódó ellentét egyetlen, tragikus részletének feloldása. Ez pedig az, milyen Európát akarunk? Föderatívat, vagy a nemzetállamok laza szövetségét? Milyen nemzetállami jogköröket gyakoroljon a közösség, mely döntések kerüljenek Brüsszel hatáskörbe, s mi maradjon a nemzetállamok kezében? A migránsgondra adott európai válasz ahhoz is közelebb visz talán, hogy meg tudja-e őrizni a földrész eredendő identitását, a multikulturalizmus örökségét, át tudja-e formálni ezt az örökséget úgy, hogy a bevándorlók sokszínűsége részévé legyen Európa identitásának. Úgy tűnik, a magyar kormányfő által (is) javasolt bezárkózást elvetették.
Európa gazdasági integrációjának szükségességét igen korán felismerték a második világháború utáni nyugati politikusok, mindenekelőtt a kereszténydemokraták, akik a motorjai voltak annak, hogy a gazdasági összefonódással, sokoldalú függőséggel, érdekhálóval elkerülhetővé tegyék az újabb háborút. Ez – mai formájában az Európai Unió - megteremtette a földrész békéjét. Azzal a sok gondot okozó problémával együtt, hogy a XIX. századból itt ragadt nacionalista nemzetállami gőg akadályozza, hogy a tagállamok ne csak a valóban lassú és adminisztrációjában túlburjánzó brüsszeli közös kormányzást ésszerűsítsék és erősítsék, hanem az európai polgári identitás kialakulását is.
Orbán Viktor a szuverenitás illúzióját kergetve makacsul ragaszkodik a mind nagyobb nemzeti önállósághoz. Azzal fenyeget, amit senki sem akar, hogy a kulturális nemzetállamok felolvadnak az európai közösségben, miközben arról van szó: a politikai nemzetállamok milyen jogosultságaikat adják Brüsszel kezébe. Orbán saját autoriter, etatista, keleti államát védi az európai hagyományokkal szemben, miközben azt kellene látnia: csak az egyesült, mentálisan is európaiként viselkedő közösség tudna megfelelni annak, amit ő maga is követel, hogy a földrész versenyképes, erős szereplője legyen a kialakuló új gazdasági világrendnek.
A menekültkérdés ennek a vitának tragikus „részlete” és az EB válasza az első, határozott összeurópai felelet egy olyan ügyben, amelyben csak a közös fellépés lehet sikeres, a megosztott nemzeti megoldások nem. Az EB tétele egyszerű: Európa nem fordíthatja el a tekintetét a földközi-tengeri tragédiáktól, ami erkölcsi felismerés is. A kvótarendszer, a csatolt intézkedési tervekkel együtt végre olyan közös európai fellépés, amely egy égető gondot igyekszik közösséghez méltóan megoldani. Úgy, hogy közben érthetetlenné és értelmetlenné teszi a nemzetállami „menekülő utak” keresését. És keresőinek, köztük Orbán Viktornak populista szándékait is.
