Tiltakozó jegyzéket adott át a Külgazdasági és Külügyminisztérium az Egyesült Államok Budapesti Nagykövetségének. A Szijjártó Péter által vezetett tárca az FBI igazgatójának nemrégiben elhangzott szavait sérelmezte. James B. Comey az Index hírportál szerint egy beszédében a holokausztra utalva kijelentette: „A gyilkosok és cinkosaik Németországban, Lengyelországban, Magyarországon, valamint még számos helyen azt gondolták, nem tettek semmi gonoszat. Meggyőzték magukat arról, hogy helyesen cselekedtek, azt tették, amit tenniük kellett.” A magyar diplomácia tulajdonképpen Varsó reakcióját utánozta, hiszen a lengyel politikai elit egy emberként tiltakozott az FBI-igazgató nyilatkozata miatt.
Nem tisztem, hogy a lengyeleket emlékeztessem a Kielcében vagy Jedwabnéban történt eseményekre. Mindkét helyen spontán, a német megszállók behatásától független pogrom zajlott az ott élő zsidók ellen, amit bizony lengyelek követtek el. Az is tény, hogy a lengyel püspökök a helyi lakosok úgymond jogos haragjáról beszéltek ezen atrocitások után, s előszeretettel tettek egyenlőségjelet a zsidóság és a kommunizmus közé. De a varsói establishment legalább joggal hivatkozhat arra, hogy a második világháború idején Lengyelország megszállt ország volt.
Ugyanezzel nem védekezhetnek az újabban egyre inkább jobbra sodródó magyar kormánypártok képviselői. Kétségtelen, hogy a tiltakozások közepette felépült német megszállási emlékmű - megálmodóinak szándékai szerint - arra hivatott, hogy a Horthy-rendszert ártatlan áldozatként tüntesse fel a hazai és nemzetközi közvélemény előtt. Az igazság azonban kijózanító. A Főméltóságú Úr országlása alatt születtek meg hazánkban Európa első zsidótörvényei, jóval a német megszállás előtt. Horthy az okkupáció után is a helyén maradt. Belügyi apparátusának lelkes közreműködése nélkül a vidéki zsidóság deportálása kivitelezhetetlen lett volna. Ezt maga Adolf Eichmann állapította meg.
Nyilvánvaló, hogy a kollektív bűnösség elve alapjaiban hamis. A magyarság egésze nem bélyegezhető meg „bűnös nemzetként”. De kérdezzük meg önmagunktól: vajon mit tettünk a jelenben, hogy megcáfoljuk a rólunk kialakult sztereotípiákat? Milyen üzenete van egykori antifasiszta ellenállók utólagos megbélyegzésének? Vagy annak, hogy köztudottan antiszemita írók műveit emelik be a tantervbe? Mit gondolnak a faji elkülönítés ellen hosszú évtizedek óta küzdő amerikai politikusok és polgárjogi harcosok, amikor a Kúria jóváhagyja a roma tanulók szegregációját egy magyar egyházi iskolában? Szalonképesnek számít-e Washingtonban, hogy az egyik kormánypárti politikus a magyar parlamentben fekete-afrikaiakkal riogat? S éppen akkor, amikor az egész világ döbbenten veszi tudomásul a Földközi-tengerbe veszett migránsok tragédiáját, elegáns gesztus-e közel egymilliárd forintba kerülő „nemzeti konzultációval” a hazánkat különben leginkább tranzitországnak tekintő bevándorlók ellen hangolni a magyar közvéleményt?
Nem véletlen, hogy egyetlen Nobel-díjas írónk szívesebben tartózkodik Németországban, mint idehaza. A múltunkkal való szembenézés elmaradása a jövőre nézve sem kecsegtet túl sok jóval.
